Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Távolodó atlantiak
The Widening Atlantic
By Niall Ferguson
The Atlantic Monthly, January/February 2005


Be kell látnunk: egyetlen korábbi amerikai elnök sem volt még olyannyira népszer?tlen Európában, mint George W. Bush. Mi több: híres folyóirataink karikaturistáinak még sohasem kellett a ma láthatókhoz hasonló, égbekiáltó különbségeket kanyarintaniuk az amerikai figurák és hagyományos nyugat-európai szövetségeseik kontúrjaiba. Az elmúlt két évben – ahogyan arra a German Marshall Fund egy új kutatási eredménye rámutat – az európaiak körében az amerikai külpolitikát elutasítók aránya több mint 20%-kal n?tt. Ám e nélkül sem lenne kevésbé súlyos a helyzet: az amerikai diplomáciát átlagban az európai lakosság 80%-a ítéli el, míg 73% azoknak az aránya, akik eltúlzottnak tartják a terrorizmus ellen folytatott háború Amerika által használt eszközeit vagy annak méreteit.

A Marylandi Egyetem és a Globescan közös felmérése szerint a németek 74%-a John F. Kerryt szerette volna az Ovális Irodában látni 2005 januárjától. Talán még ennél is beszédesebb a Nagy-Britanniában regisztrált adat, mely szerint a Kerryt favorizáló britek aránya 47% volt Bush támogatóinak 16%-ával szemben. Elmondhatjuk tehát –, hogy ha már odahaza nem is, a tengerentúlon sikeresnek bizonyult Kerry populizmusa, amelyben a szövetségesek szorosabb együttm?ködése és a nemzetközi szervezetek nagyobb szerepe mellett érvelt. Soha sem tudjuk meg, ígéreteib?l mit és hogyan valósított volna meg John Kerry, ha a Fehér Házba kerül. Valójában azonban nehéz elképzelni, hogy az általa hangoztatott gyökeres változtatásokra képes lett volna. Napjaink transzatlanti kapcsolatainak vitái és ellenmondásai ugyanis sokkalta mélyebbr?l erednek, mintsem az Európában bekövetkezett változásokból vagy a mindenkori amerikai külpolitikából.

Mindez nem csupán egy divatos néz?pont, s még kevésbé valamiféle akademikuskodó köntörfalazgatás. Ugyanakkor tény, hogy a nemzetközi viszonyokkal foglalkozó szakemberek legtöbbje ma már nem vitatja: az Atlanti-óceán két partjának viszonya újradefiniálásra szorul, egy id?ben a „Nyugat” és a „nem Nyugat” (a mára már legendás „the West and the rest” felosztás az amerikai külpolitikában – a szerk.) terminológia felülvizsgálatával.

Természetesen azonban sokan, sokféleképpen értelmezik mindezt, ahogyan a megoldási javaslatok is nagyban eltér?ek. Az oxfordi Timothy Garton Ash új könyvében (Free World, 2005 – a szerk.) azt állítja, hogy az Egyesült Államoknak és Európának túlságosan sok közös érdeke van ahhoz, hogy „csak úgy” elidegeníthet?ek legyenek egymástól. Hozzá hasonlóan a transzatlanti kapcsolatok szükségszer? megtámogatását várja Robert E. Hunter, a RAND Vállalat vezet? szakért?je és egykori amerikai NATOnagykövet, nemrégiben a Foreign Affairsben közölt írásában. Véleménye szerint a Bush-kormányzat a legmagasabb fokú szakértelemr?l tett tanúbizonyságot az unilateralista külpolitikában, melynek ugyanakkor mára a legvégs? határához érkezett. Kenneth Pollack, Clinton Nemzetbiztonsági Tanácsának tagja és a Brookings Kutatóintézet jelenlegi vezet? szakért?je aktuális dimenzióba helyezi fentiek szükségességét: szerinte az Egyesült Államok és Európa csakis együtt lehet képes az olyan veszélyek elhárítására, mint amilyet például az iráni nukleáris program is jelent.

Mégis van három nyomós okunk rá, hogy kételkedjünk a transzatlanti kapcsolatrendszer normalizálásának valós esélyében. El?ször, nem feledkezhetünk el az atlanti szövetségesi viszony klasszikus okáról és alapjáról, melyet 1945-t?l a szovjet fenyegetettség tett megkerülhetetlenné. Franciaország, Németország és természetesen a britek magától értet?d?en Amerika-barátok voltak a hidegháború során – hiszen saját biztonságuk jórészt az Egyesült Államok fegyvereit?l függött. Gorbacsov és 1989 azonban gyökeres változást hozott – s bár joggal mondhatjuk, hogy Vlagyimir Putyin elnök a legkevésbé sem demokrata politikus, ám arra, hogy Oroszország a belátható jöv?ben ismét veszélyt jelentsen Európára, józan ésszel nem számíthatunk. Továbblépve, második okként kell megemlékeznünk arról a vitathatatlan tényr?l, hogy az Egyesült Államok, ill. Európa gyökeresen más válaszokat adott, ad és kíván adni a jöv?ben az iszlám extrémizmusra. Az amerikaiak számára az iszlamizmus immár a szovjet fenyegetettség helyébe lépett. Európa szemében azonban a Vörös Hadsereg és az iszlám terrorizmus bárminem? párhuzama fel sem merül. Ami azonban ennél fontosabb: jóval kevésbé ad okot egy, a hidegháborúban tapasztalthoz mérhet? transzatlanti szolidaritásra – legalábbis amíg ebben a sorskérdésben a vezet? szerep az Egyesült Államoké. Legyünk ?szinték: ebben a kérdésben a helyzet súlyos. A múlt évi spanyol választások óta megannyi európai kormányzat válasza az iszlám terrorizmus veszélyére éppen az Amerikától való gyors és félreérthetetlen elfordulás. Hogy miért, arra nem nehéz logikus választ találnunk. A keleti és déli bevándorlás következtében már ma legkevesebb 15 millió muszlim él az Európai Unióban (egyesek szerint több mint 20 millió), ami a lakosság 3-5%-át jelenti. Minderre pedig Európának szüksége van: pótolnia kell kiöreged? munkaerejét és m?köd?képes állapotban kell tartania társadalmát. A jöv?t vizionálva egyes közelkeleti és európai szakért?k máris Eurábiáról beszélnek.

Fenti demográfiai folyamat márpedig szükségszer?en egy új típusú politikai egyensúlyt eredményez majd az öreg kontinensen, nem csekély mértékben iszlám súlyozással. Ennek egyik fontos kérdése természetesen Törökország lehetséges EU-csatlakozása.

Amennyiben ez – ahogy jósolják – 2015 körül megtörténik, az európai társadalom legalábbis 14,5%-a muszlim vallású lesz – ez az arány pedig magasabb a protestánsokénál.

Természetesen nem egy olyan európai vezet? akad, aki fenti tendenciáktól, s különösen a törökök csatlakozásától óva inti a kontinenst. Ugyanakkor például Németország esetében már jól látszik, hogy a politika gyakorlatilag nem mondhat kategorikusan nemet Ankarának, mert azzal magára haragítaná a már jelenleg is Európában él? muszlim/török kisebbséget. Legyünk racionálisak: a következ? néhány generáció során várt európai iszlamizáció csak abban az igen nehezen elképzelhet? esetben hiúsulhat meg, ha Európa végleg elutasítja Törökország csatlakozását, és bezárja kapuit a további muszlim bevándorlótömegek el?tt. Európa márpedig gyenge egy ilyen lépéshez.

Végül elérkeztünk a harmadik okhoz, amiért minden okunk megvan a pesszimizmusra a transzatlanti kapcsolatok jöv?jét illet?en. Ez pedig nem más, mint az európai kereszténység döbbenetes mérték? hanyatlása az elmúlt három évtized során. A Nemzetközi Gallup Intézet millenniumi felmérése szerint a nyugat-európaiak 48%-a sohasem fordul meg templomban, ám ez az arány Kelet-Európában sem sokkal jobb: 44%. Hollandiában, Nagy-Britanniában, Németországban, Svédországban és Dániában kevesebb, mint 15% azoknak az aránya, akik havonta legalább egy alkalommal ellátogatnak a templomba. Egyedül a katolikus Olaszországban és Írországban mondható, hogy a lakosság több mint harmada havi rendszerességgel vagy gyakrabban teszi meg ezt. Ugyanezen felmérés szerint a dánok 49%-a, a norvégok 52%-a és a svédek 55%-a tartja Istent teljességgel irrelevánsnak saját életében.

Ennek alapján elmondhatjuk: tökéletesen mindegy, hogy Nyugat-Európa lakossága kereszténydemokráciában vagy szociáldemokrata kormányzatok alatt töltötte utóbbi évtizedeit: viszonyuk a hithez alapjaiban felbomlott. Ugyanez – bár fáziskéséssel, ám annál gyorsabb tempóban – igaz Kelet-Európa társadalmaira is. Hogy Zapatero spanyol miniszterelnököt idézzük illusztráció gyanánt: „a spanyoloknak most mindenekel?tt több sportra és kevesebb vallásra van szükségük”. A lényeg: az amerikaiaknak több mint kétszer akkora hányada tart legalább heti kapcsolatot valamilyen egyházzal, mint az európaiaknak.

Amerika lakosságának több mint 62%-a hisz a mindennapi Istenben, míg ez az arány Európában alig több egyharmadnál. El?bbi példánk mintájára képzeljük el George W. Busht, ahogyan Zapateróéhoz hasonló kijelentéseket tesz… Mindezek ismeretében vajmi kevéssé szorulunk magyarázatra azt illet?en, vajon miért különbözik annyira egymástól az európai, ill. az amerikai konzervativizmus.

Mindezen különbségek lerántják a leplet arról a – tehát egyáltalában nem meglep? – jelenségr?l, amiért az európaiak többsége elítéli és/vagy nem érti az amerikai külpolitikát. A Szovjetunió összeomlásával, a muszlimok egyre növekv? számával Európában, az európai társadalmak korábban soha nem látott szekularizáltságával az öreg kontinens társadalmai ma az 1930-as éveket követ? minden id?szakban tapasztaltnál távolabb érzik magukat az Egyesült Államoktól. A már említett Gallup-felmérés szerint az európaiak 61%-a szerint az Európai Unió pozitív szerepet játszik a béke el?mozdításában a világban, ezzel párhuzamosan pedig 50% mondja azt, hogy az Egyesült Államok negatív szerepl?. Összehasonlításul: az amerikaiak 59%-a vallja, hogy hazája a nemzetközi béke fontos el?reviv?je, ugyanakkor azt csupán 15% gondolja, hogy az Európai Unió mindebben negatív szerepet játszana. Ez az igen jelent?s, és mára elvitathatatlan aszimmetria márpedig lehetetlenné teszi, hogy reményteljesek lehessünk a belátható jöv? transzatlanti kapcsolatait illet?en. Hihetjük, hogy John Kerry talán tényleg megpróbálta volna. Ugyanakkor egyre inkább tudjuk, hogy ha ezt teszi, belebukik.

George W. Bushnak jóval kevesebb várakozása f?z?dik az atlanti szövetséghez, ám az esélye is csekély, hogy hozzáállásában kés?bb csalódnia kelljen. Nem az ? unilateralizmusa ugyanis, amely els?sorban okozza, hogy az Atlanti-óceánt egy kicsit napról napra szélesebbnek érezzük. A valóságban Európa az, amely távolodik. Viharos gyorsasággal.




© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány