Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Clintonizmus: nyugodjék békében
Clintonism, R.I.P.
By Chuck Todd
The Atlantic Monthly, January/February 2005


A 2004-es elnökválasztásokon vesztes párt, napjainkban is tartó, már-már rituális önbecsülési és önmeghatározási válsága során id?t szakított két kisebb tanulság levonására is, ugyanakkor elmulasztott szembenézni egy sokkal jelent?sebbel. El?bbi két apróbb – megtanult – lecke között persze, komoly összefüggés áll fönn, s az egyik mondhatni, hogy a másikból következik. Az els? magától értet?d?en az, hogy az ország messze túlnyomó többségében a Demokrata Párt vesztett versenyképességéb?l – már ha el nem vesztette azt egészében. A második pedig egyértelm?vé teszi, hogy a demokraták sohasem nyerhetik el újra az elnökséget, vagy akár a Kongresszus fölötti ellen?rzést, ha el?bbi nem változik meg.

Az ok, ami miatt amerikai polgárok tömegében vált irrelevánssá a Demokrata Párt, nem más, mint az erkölcsi kérdésekben tanúsított egyértelm? fogyatékosságai. Ezekr?l ugyan már számos vita lezajlott és folyik napjainkban is, ám kevesen veszik észre, hogy valami hibádzik.

Amit a Demokrata Párt a választások óta nélkülöz, az egy átfogó, a teljes problémát egészében átölel? önvizsgálat, ideértve a történelmi tapasztalatok vizsgálatát is – amelybe pedig fokozottan beleérthetjük a Bill Clinton és George W. Bush országlása közötti f? különbségeket, s még inkább: az azonosságokat. Els?sorban, ahogy a két elnökaspiráns fokozatosan megkülönböztette magát pártja uralkodó imidzsét?l, az ifjabb Bush a könyörületes konzervatív, míg Clinton a harmadik utas politikus képét magára öltve.

Ugyanis – nem nehéz belátnunk – mindkettejük sikerét túlnyomó részben ennek tudhatjuk be, mint ahogyan az is tény, hogy a két párt körében ma már (évek távlatából és azok adta bölcsességgel) ezeket a példákat tartják az ideálishoz leginkább közeli arculatpolitikának.

Van azonban egy jelent?s különbség. Míg Bush elsöpr? sikerrel formálta saját képére pártját, miután annak minden szintjén az általa képviselt irányvonal vált uralkodóvá, addig Clinton már elnöki ciklusai alatt is leginkább éppen pártjának az ? személyiségét nehezen befogadó jellege miatt szenvedett súlyos politikai károkat. A tények magukért beszélnek: Bush els? ciklusa alatt minden kongresszusi és kormányzóválasztás a republikánusok sikerét és további térnyerésüket eredményezte, míg Clinton idején a demokraták veszteségei és visszaszorulása választásról választásra egyértelm? volt.

Clinton óta utóbbi folyamat tovább er?södött, ideértve a két elnökválasztást is, amelyek során a demokrata aspiránsok sikertelenül próbálták elsajátítani a már említett Clinton-féle harmadik utas irányvonalat. A 2004. novemberi kudarc azonban felveti a kérdést, vajon nincs-e itt az ideje a valódi „clintonizmus” visszatértének a Demokrata Pártba? A probléma ugyanis – egyre inkább úgy t?nik – éppen az, hogy bár felszínesen bármelyik demokrata jelölt sikerrel követheti a clintoni kommunikációt, s hangoztathatja annak elvi iránymutatásait, az 1990 és 1998 közötti id?szak sikereinek okát valójában nem értik – annak okára még nem kérdeztek rá.

A demokrata jelöltek el?tt egyvalaminek mindenképpen világossá kellene válnia, még miel?tt elnökjelölti tisztséget t?znek ki maguk elé: annak ugyanis, hogy a névadó által egykor képviselt, valódi clintonizmus kizárólag a kormányzás, az elnöki munka során jelent meg és érvényesült, a kampányban nem. Ezzel ellentétben az irányzat mai követ?i els?sorban kommunikációjukban igyekeznek a volt elnök örökébe lépni, sokkal kevésbé a politikai programok terén. Ám még az 1998 óta zajlott kampányokban sem sikerült megfelel?en idézni az egykori elnök által keltett szimpátiát. Hiszen, például John Kerry éppen azzal tette hiteltelenné a róla kialakítandó, „az egykori elnök örököse” képet, hogy a konszenzuskeres?, ám egyéni clintoni arculathoz oda nem ill?, radikális állásfoglalásokra ragadtatta magát például a homoszexuálisok házassága vagy iraki háború kapcsán. Clinton nem tett volna ilyet.




© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány