Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Gazdaság: amin a választások sem változtatnak
What the Election Won’t Change
By Michael Mandel
Business Week, November 20, 2006


Valamikor a jöv? évben – valószín?leg 2007 karácsonyának környékén – az Egyesült Államok új mérföldk?höz érkezik: a történelemben el?ször az Amerikába importált áruk és szolgáltatások költsége meghaladja majd a szövetségi bevételek összegét. Más szavakkal: az amerikai polgárok hamarosan többet fizetnek majd a külföldnek, mint hazájuk kormányának. A globális er?k ma már uralják az amerikai nemzetgazdaságot: a kormányzat (nem is beszélve a politikai pártokról) kevesebb befolyással rendelkezik, mint korábban bármikor.

Persze e mérföldk? csupán szimbolikus mivolta miatt jelent?s: valójában már most is e határvonalon állunk. Az Amerikába érkez? import évi 2,2 biliárd dollárt tesz ki, a szövetségi kormányzat éves bevételeinek összege 2,4 biliárd dollárra rúgnak. Mindez csak azért fontos, mert az elmúlt 70 esztend?ben Washington szerepét és súlyát az ország nemzetgazdaságában semmiféle alternatív er? nem veszélyeztette, még csak meg sem közelítette. A globális gazdaság azonban most átveszi a meghatározó befolyást jelent? szerepet, és ezzel a korábbi gazdaságpolitikai logika alapjai vesztik érvényüket.

Akik politikusként mindezzel el?ször szembesülnek majd: a 2006-os kongresszusi választásokon grandiózus gy?zelmet arató demokraták. A Demokrata Párt sikere úgy t?nt, lehet?séget teremt vezet?ik számára, hogy régi programpontjaikat, mint például az általános minimálbért végre elfogadtassák a törvényhozással. Ám még ha sikerül is nekik; még ha George W. Bush alá is írja az új rendelkezést: az a jöv?ben már sokkalta kevésbé befolyásolja az amerikai munkaer? helyzetét, mint korábban. Semmit nem változtat például az amerikai jövedelmek átlagos növekedésének drámaian lassú ütemén: ez ugyanis a termelékenységben fénysebességgel növekv? India és Kína által fémjelzett globális verseny eredménye. Mellyel szemben még a demokraták is tehetetlenek lesznek: nem lényeges már, mely ideológiához, gazdaságpolitikai iskolához sorol a politika. A globalizáció túllépett Washingtonon.

Tíz évvel ezel?tt Alan Greenspant, az amerikai központi bank (FED) elnökét még okkal nevezték a világ leghatalmasabb emberének – még ? is joggal bízhatott benne, hogy pozitív vagy negatív kamatláb-emelései meghatározó iránymutatóul szolgálnak az ország gazdaságának. Washington adópolitikai, költségvetési döntései dönt?en befolyásolták a növekedést, miközben a világ más részeinek eseményei (például az 1990-es évek közepének ázsiai pénzügyi krízise) csupán marginális szempontot jelentettek a nemzetgazdaság m?ködésében.

Mára mindez a múlté. 1995 óta az import GDP-részesedése 12%-kal n?tt, így ma 17%-ra rúg. Az amerikai beruházások 32%-a külföldi pénzügyi t?kéhez köthet? – ez az arány 1995-ben még csupán 7% volt. Az amerikai gazdaság ma nyitottabb a globális trendekre, mint korábban, és az interakciók immár egyensúlyban vannak, kétirányúak. Az Egyesült Államok gazdaságát befolyásoló tényez?ket Washington mellett ma már legalább annyira Pekingben, Londonban vagy éppen Mexikóvárosban kell keresnünk. Mindez megnehezíti a washingtoni döntéshozók feladatrendszerét: Greenspan és utódja, Ben S. Bernanke 2004 óta 17 alkalommal(!), összesen mintegy 4%-kal emelte a kamatlábakat a növekedés fenntartása és a lakásépítés leh?tése érdekében. Ahogy azonban a FED a hazai pénzforgalom szigorítására törekedett, a külföldi befektet?k az ellenkez? irányban munkálkodtak. Ennek köszönhet?, hogy a 10 éves amerikai állampapírok kamatlábának mai 4,6%-os szintje pontosan megegyezik a 2004-es számmal: azzal, amelyet a FED már említett intézkedéseivel folyamatosan emelni próbált. Mindez jó hír a lakásvásárlóknak, a jelzálogban utazóknak, ám kevésbé jó a politikai döntéshozóknak, akik egy recessziót igyekeznek megel?zni.

Senki sem tudhat többet a régi gazdaságpolitikai iskolák kudarcáról, mint George W. Bush. Széles kör? és radikális (els?sorban a nagyvállalati, nagyvállalkozói szférát célzó) adócsökkentései, melyekkel dollárszázmilliárdokat hagyott a gazdaságban, sokkal kevesebb új munkahelyet teremtettek, mint azt várták. Robert S. Shapiro, Bill Clinton korábbi elnök vezet? pénzügy-politikai tanácsadója szerint „a tradicionális makrogazdasági politikák hatékonysága egyszer?en és drámai mértékben lecsökkent, miközben nem tudjuk, melyek pontosan az er?teljes munkahelyteremtés és stabil jövedelemnövekedés új receptjei”. A New York-i Központi Bank egy frissen megjelent tanulmánya szintén rámutat: „a nagypolitika fiskális döntései a beruházókra csupán marginális hatással vannak”.

Nem csupán az adócsökkentés, de az újabb kelet? gazdaságpolitikai ideák is felülvizsgálatra szorulnak. Az Egyesült Államok technológiai nagyhalai, mint a Cisco Systems vagy a kockázatit?ke-befektet?k, mint a Caufield & Byers évek óta az innovációs politika fontosságát hangsúlyozzák, mint az új versenyképesség kulcsát. A kutatás-fejlesztés és a m?szaki oktatás számára biztosítandó többletforrásokban egyetért a két nagy párt is, és politikai kezdeményezések, törvényjavaslatok és lobbirendezvények egymást követik Washingtonban. Ám a valóságban már ez a hajó is elúszott. Jól jelzi ezt, hogy bár Amerika 125 milliárd dollárnyi közpénzt fordított az elmúlt öt évben orvosi kutatásokra, ám ez alatt a biotechnológiai és orvosi termékek kereskedelmében külkereskedelmi deficitjének mérete és növekedési sebessége is n?tt.

Egyre valószín?bb tehát, hogy a hagyományos politikák mellett egy újra, a korábbi és az új tapasztalatok ötvözésére van szükség egy sikeres gazdaságpolitikai programhoz.

Az els? lépés, hogy szembenézzünk az új kihívásokkal: hogy az amerikai munkavállalók és vállalkozások sorsa mostanra legalább annyira Pekingen, mint Washingtonon múlik. Ha egy amerikai vállalkozás képessé válik rá, hogy Indiában vagy Kínában K+F központot nyisson, az már nem feltétlenül el?nyös az amerikaiaknak. Az ingatlanok ára növekedhet ugyan, ám ha a családok bevétele stagnál, nem tudjuk, jól jár-e egyáltalán valaki. Mindezen kérdésekre még nincsenek statisztikák – ám egyre nagyobb szükségünk lesz rájuk.

A második lépés lehet, hogy felfedezzük a nemzetgazdaság egyik legkevésbé kihasznált területét, az egészségügyet. A legtöbb politikus és vállalatvezet? csak úgy gondol az egészségügyre, mint egy pénznyel? zsákra, amely visszaveti a versenyképességet. Az egészségügy költségvetése hagyományosan a hosszú távú központi, területi és lokális pénzügyi hiányok egyik legf?bb oka, a nemzeti tartalékok felemészt?je. Ám még ha mindez igaz is, az egészségügy legalább ennyire a magánszektor potenciális munkahelyeinek tárháza, a legnagyobb technológiai perspektívákkal rendelkez? gazdasági szektor, és egy olyan szolgáltatási igény kiszolgálója, amelyre sohasem csökken majd a kereslet. Befektetésként kell kezelnünk: az egészségügy jelenti az utat a jobban ellátott, egészségesebb, produktívabb és hosszabb ideig aktív társadalomhoz. Az egészségügy a növekedés egyik kiaknázatlan forrása, sokkal inkább az, mint sem teher a hátunkon.

A harmadik lépésben szükség lenne új típusú nemzetközi intézmények létrehozására, amelyeken keresztül az eddiginél jobban irányíthatóvá válna a nemzetközi gazdaság. Történelmi tapasztalatainkból tudjuk, hogy a piacgazdaságok folyamatosan magukban hordozzák a krízis lehet?ségét, amit nemzetgazdasági szinten is csupán egy er?s központi bankkal lehet megakadályozni, megel?zni vagy éppen kezelni. Az 1990-es évek ázsiai válságaiban az amerikai FED látta el ezt a szerepet, ám Kína és India gigászi növekedésével ennél hosszabb távú megoldásra lesz szükség. Ahogy Robert E. Rubin hangsúlyozza: „jelenleg nincs olyan politikai mechanizmus, amely összehozná a globalizációs folyamatokban dönt? szerepet betölt? államokat”.





© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány