Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Várakozók szövetsége
Coalition of the Waiting
By Jonathan Rauch
The Atlantic Monthly, December 2006


Meglep? módon az iraki háború utáni években Európa-szerte tapasztalható általános Amerika-ellenesség nem érte el a magas politika szintjét, az államközi kapcsolatokat. A kontinensen új politikai generáció el?retörésének lehetünk szemtanúi, mely generáció kinyilvánítottan Amerika-párti. Angela Merkel német kancellár az óceán két partja közötti együttm?ködés mihamarabbi helyreállítását szeretné látni – ami amerikai szemszögb?l komoly el?relépés a Gerhard Schröder vezette kormány által képviselt vonaltól. De ugyanez állapítható meg a Gordon Brown és David Cameron nevével fémjelzett brit jöv?beni politikai vezet? nemzedékkel, illetve Nicolas Sarkozy, francia elnökjelölttel kapcsolatban is. Pedig annak idején senki sem volt Amerika-ellenesebb a francia elnöknél, Jacques Chiracnál. Az utódjának tartott Sarkozy amerikai körúttal kezdte meg kampányát, ahol egy lelkes, Washingtont támogató beszédet mondott, melyben az Egyesült Államokat Európa „nyilvánvaló és természetes partnerének” nevezte, a transzatlanti szövetséget pedig „különlegesnek és pótolhatatlannak” tartotta. És hogy mindezt nehogy bárki félreértse, hozzátette: „Országom Amerikával ápolt kapcsolatainak szorosabbra f?zése melletti hitem mindenki el?tt ismert hazámban, amiért rendkívül sok kritika is ér.” Úgy t?nik, nem elég ahhoz, hogy felülírja meggy?z?dését.

A közvélemény-kutatások tehát az egyik irányba, a politika viszont a másikba mutat. Miért? Erre a választ a Német Marshall Alap adja meg felmérésében. E szerint a népszer?ség (vagy annak hiánya Amerika esetében) nem befolyásolja oly nagy mértékben a külpolitika alakítását. A legfontosabb az érdek. Amerika és Európa lakosságának az érdekei pedig elég nagy felületen találkoznak. Mindkét társadalomban konszenzus uralkodik azzal kapcsolatban, hogy a nemzetközi terrorizmus, az iszlám fundamentalizmus, egy nukleáris Irán és Irak instabilitása jelentik az els?dleges veszélyforrásokat számukra. Habár Európa kevésbé érzékeny a biztonság témájára, mint az Egyesült Államok, a két közösség azonos véleményen van. Az óceán mindkét partján úgy vélik, hogy az Európai Uniónak er?sebben és aktívabban kellene fellépnie a világpolitika színpadán. Mindkét helyen létfontosságúnak tartják a NATO, és fontosnak az ENSZ m?ködését, miközben egyetértenek abban, hogy a gazdasági hatalom többet ér a politikai hatalomnál. Egyaránt úgy vélik, hogy ha egy ország a nemzet biztonsága érdekében cselekszik, akkor kritikus jelent?sséggel bír, hogy a lehet? legnagyobb szövetségi támogatással tegye azt.

Ezen adatok tükrében nagyon különösnek hat, hogy a közvélemény-kutatások Európa-szerte mindenhol Amerika-ellenes közhangulatról számolnak be. Miért van az, hogy az amerikaiak szorosabb együttm?ködést szeretnének Európával, miközben Európában növelni akarják országuk és az Egyesült Államok közötti politikai távolságot? Ennek egyik oka természetesen az iraki háború. Ebbe az irányba hat George W. Bush európai megítélése is. Mindemellett az európaiak sokkal inkább pacifisták. Európában hisznek abban, hogy az erkölcsi igazolás megkönnyíti számukra egy „jó” háború megindítását.

A számokat vizsgálva még egy dolog kit?nik. Az, hogy a törésvonal nem is igazából Amerika és Európa között, hanem a republikánusok és Európa között húzódik, mivel a felmérések a kontinens lakosságának, illetve az amerikai Demokrata Pártnak és függetleneknek az ideológiai közelségét mutatják. Az elmúlt évek folyamán a republikánusok, nekik is egy jól körülhatárolható csoportja, vezette a washingtoni kormányhivatalokat. E politikai er?nek pedig egyszer?en nem létezett megfelel?je az európai politikai mainstream körében. El?fordulhat, hogy az európaiak megkeseredtek ebben a vezetésben, ami persze nem ásná alá teljesen az együttm?ködést az óceán két partja között (mint ahogyan arra eddig sem került sor), de az együttm?ködés költségeit mindenképp megnövelné, így komoly hatással lenne olyan kérdésekkel kapcsolatosan kialakított álláspontokra, mint Irán, a Hamász, a Hezbollah, vagy akár maga az al-Kaida. De épp e politikai törésvonal létét feltételezve, könnyen el?fordulhat, hogy az egyik oldal már kész az együttm?ködés reaktiválására, amihez már csak a washingtoni ?rségváltás hiányzik.





© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány