Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Harcos hittel
A Fighting Faith
By Peter Beinart
The New Republic Magazine, November 22, 2004


1947 januárjában több mint 130 férfi és n? adott egymásnak találkozót a washingtoni Willard Szállóban azzal a céllal, hogy megvédjék az amerikai liberalizmust. Pár hónappal korábban ugyanis a New Republicban és számos más, mértékadó folyóiratban is megjelent tanulmányok hírül adták: a klasszikus amerikai liberalizmus immár saját önpusztításával kényszerül megküzdeni. A válság okaként az új nemzetközi helyzetet határozták meg: a szovjet kihívást, amely a Nyugat el?tt állt. Ma – bár sok minden megváltozott – lényegileg ugyanitt tartunk. A terror fölötti gy?zelemre a közvélekedés szerint a jobboldal, a radikális jobboldal t?nik csupán alkalmasnak, s a liberalizmus – mint azt az elnökválasztás bebizonyította – újra válságban van.

A második világháború során és azt követ?en végbement átalakulások után a demokrata mozgalom a szabadság és a demokrácia világméret? elterjedésében látta a kommunista ellenfél és a szabadság eszményének ötvözését. Ugyanakkor mindegyik mérvadó liberális csatorna, így a Nation és a New Republic is elutasította a militáns antikommunizmust, amely pedig a konzervatív oldalon virágkorát élte. Egyes liberális irányzatok egyenesen szövetségesként kívántak tekinteni a szovjetekre, akikkel karöltve megvalósítható a nemzetközi fejl?dés békés és tartós útja. Ez az irányzat ugyanakkor így, „vegytiszta” állapotában sohasem került hatalomra, szemben a szovjet terjeszkedéseket erélyesen megakadályozó, Harry S. Truman nevéhez köthet? irányvonallal. A következ? évtizedekben a demokrata, ill./és baloldali mozgalmak a kommunizmus szilárd elutasítása mellett állapodtak meg.

Ma, négy esztend?vel a szeptember 11-i terrortámadásokat követ?en az Egyesült Államok ismét egy totalitárius ellenséggel néz farkasszemet. A liberalizmusnak ezúttal éppen hogy nem fundamentális irányváltásra van szüksége. A klasszikus liberalizmus ugyanis – széles kör? civil hálózatával és mély társadalmi gyökereivel – esélyt kínál a széls?séges irányzatok elnyomó jellegével szemben álló alternatíva felmutatására. A probléma a szeptember 11. utáni amerikai liberalizmussal tehát éppen az – s ez egyaránt igaz Michael Moore-ra vagy a MoveOn.org-ra –, hogy negatív kampányán túl, mellyel a republikánus adminisztrációt illeti, meg sem próbálja a maga módján felvenni a harcot (a saját harcát) az új ellenséggel szemben. Még csak valódi vita sem alakult ki a liberalizmus lehet?ségeir?l, ezúttal elmaradt a találkozó a Willard Szállóban. Az óra pedig lassan az utolsót üti.

Bár a média igazán odavan a meglepetésekért, s igyekszik John Kerry vereségében is ilyen ok-okozati összefüggéseket találni, a valóságban nincs dolgunk meglepetéssel. A sokat hangoztatott értékidegenségen keresztül a demokraták választási kudarca nagyrészt hasonló okokra vezethet? vissza, mint a párt 2002-es kongresszusi leszereplése. Mindenekel?tt az exit poll eredményei megmutatták, hogy a választók legnagyobb közös osztója a morális értékek mentén történ? voksolás (mintegy 22%). Ez azonban – ahogy több liberális véleményformáló is helyesen rámutatott – nem újdonság, és akadt már rá példa, hogy nem is jelentett akadályt a demokrata jelölt gy?zelme el?tt. A legnagyobb különbség a korábbi választásokhoz képest a külpolitika felértékel?désében keresend?. 2000-ben a szavazóknak mindössze 12%-a voksolt „nemzetközi, globális ügyekben” tanúsított elképzelések alapján egyik vagy másik jelöltre. Ez az arány az idén 34% körül alakult. Márpedig a külpolitikában való er?teljes fellépés a morális értékek alapján dönt? szavazók túlnyomó többségét képes volt megszólítani.

Mindez történt annak ellenére, hogy a Demokrata Pártnak volt mire alapoznia felkészülését. 1992-ben William Jefferson Clinton vajmi kevés külpolitikai ambícióval költözött a Fehér Házba, s eleinte szinte kizárólag az amerikai nemzetgazdaságra igyekezett koncentrálni. Az évek során azután mégis a nemzetközi ügyek tették leginkább emlékezetessé a Clinton-érát, s a NATO-b?vítés, Bosznia vagy Koszovó példája a liberális amerikai külpolitika történelmi karcolataivá váltak. S bár Clinton egykori f?külügyérei, így Richard Hoolbrooke vagy Joseph Biden a Kerry-csapatban is meghatározó szerepet töltöttek be, az önálló demokrata elképzelések szinte egyáltalán nem jöttek át a széles választói tömegek számára. Abban a háborúban, amelyben az Egyesült Államok immár vitán felül hosszú távra elkötelezte magát, nincs esélye egy olyan politikai er?nek, amely a vezet? elnöki adminisztráció politikájának elutasításán kívül képtelen saját irányvonalat felvázolni – kivált, ha ezt szinte kizárólag saját rugalmatlanságának köszönheti.




© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány