Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Valódi liberalizmus
Authentically Liberal
By Richard Holbrooke
Foreign Affairs, July / August 2006


PETER BEINART: The Good Fight: Why Liberals – and only Liberals – Can Win the War on Terror and Make America Great Again, HarperCollins, 2006

JOE KLEIN: Politics Lost: How American Democracy was Trivialized by Who Think You’re Stupid, Doubleday, 2006


Napjainkban általánosan elfogadottá vált az a vélekedés, hogy a demokraták gyengék a nemzetbiztonság szavatolásában. Az 1990-es évek folyamán, mikor hazai kérdések dominálták a politika napirendjét, a közvélemény-kutatások nem sok különbséget mutattak a két párt külpolitikájának megítélésében. 2001. szeptember 11-e azonban radikális változást hozott. Ez év tavaszával bezárólag az utóbbi öt év minden közvélemény-kutatása azt mutatta, hogy az amerikaiak a republikánusokat alkalmasabbnak tartják a nemzetbiztonsági kérdések kezelésére, mint a demokratákat.

Mindez bizarrnak t?nik akkor, ha 1993-tól összevetjük a demokraták és a republikánusok kormányzati teljesítményét. Habár Bill Clinton elnökségének els? három éve olyan katasztrófákkal volt terhes, mint Bosznia, Szomália, vagy Ruanda, az elnök magabiztosságot és hozzáértést mutatott a külpolitika terén. Mikor Clinton 2001-ben távozott székéb?l, Amerika a világ egyetlen szuperhatalmaként állt a világ élén, világszerte tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett. A jelenlegi adminisztráció mérlege azonban mindezidáig nagyon szerény. Goerge W. Bush azzal a célzattal lépett színre, helyreállítja az Egyesült Államok vezet? szerepét. Szeptember 11-e után és az afganisztáni háború során az egész világ mellé állt, Irak azonban megrengette a világ Washingtonba vetett bizalmát. De a háború mellett ebben olyan tényez?k is szerepet játszottak, mint az elnök körüli tanácsadók és bizalmi emberek arroganciája.

Habár az elmúlt két évben rengeteg, a clintoni és a bushi külpolitikát elemz? könyv látott napvilágot, csak nagyon kevés szólt az amerikai külpolitika hátterében húzódó politikai tényez?kr?l és folyamatokról. Peter Beinart, a The New Republic f?szerkeszt?jének és Joe Klein, a Time kolumnistájának könyvei ezt a hiányosságot pótolják.

Beinart alapötlete: a liberális nézeteket valló demokraták, akik az idealizmus és a pragmatizmus kifinomult elegyét alkalmazva – melyet Beinart „antitotalitariánus liberalizmusnak” nevez - a hidegháború során már egyszer megmentették a világot, újra megtehetik ezt a globális dzsiháddal szemben, pusztán a fenti elvekhez való visszatéréssel.

1946-tól napjainkig két platform figyelhet? meg a Demokrata párton belül. Az egyik elítélte a totalitarizmus minden formáját, míg a másik engedékenyebbnek bizonyult a baloldali széls?ségekkel szemben. A baloldali liberálisok kommunizmussal szembeni puha álláspontjára válaszul a centrista liberálisok 1947-ben megalapították az Americans for Democratic Action (ADA) szervezetét. Az ADA tagjai belpolitikai kérdésekben elkötelezett New Deal pártiak voltak, a civil szabadságjogok terén er?s liberális vonalat képviseltek, a polgári szabadságjogok kérdéseiben pedig sok esetben meghaladták korukat. A külpolitikában viszont szembefordultak a baloldali liberalizmussal, és keményen elítélték a kommunizmus minden megjelenési formáját. Az ADA komoly szellemi támogatást nyújtott a Truman-adminisztráció legendás külpolitikai csapata számra, és nagy hatással volt rájuk: Dean Achesonra, George Marshallra, George Kennanra, Averell Harrimanre, Paul Nitze-re, Clark Cliffordra, Will Claytonra, és persze magára Trumanra is. Az ADA megalapítást követ? tizennyolc hónapban az Európában történt események – a kommunisták csehszlovákiai el?retörése, a berlini blokád, a koncepciós perek – igazolták az ADA félelmeit. Truman válasza – többek között a Marshall-segély és a Truman-doktrína meghirdetése, a NATO megalakítása, a modern nemzetbiztonsági rendszer kialakítása (beleértve a védelmi minisztérium és a CIA felállítását) – katonai, ideológiai, politikai és gazdasági programok szinte tökéletes elegye volt, mely képesnek bizonyult arra, hogy minden téren szembeszálljon a kommunizmussal. A liberális antikommunista külpolitikai vezetés ténykedésének csúcspontja 1950-ben következet be, amikor Truman Dél-Korea védelmére a Koreai-félszigetre rendelte az amerikai csapatokat.

A vietnámi háború azonban az ADA-n belül is törésekhez vezetett. Számos alapító a háború ellenz?jévé vált, azonban nem mindegyik?jük. Ebben a szakadásban fontos szerepet töltött be a neokonzervatív mozgalom Carter- és Reagan-adminisztració alatti térnyerése. Az eredeti neokonok mind liberálisak voltak (többségük Johnson követ?je), akik támogatták a vietnámi háborút, és Carter szovjet-politikáját nem találták elég konfrontatívnak. Jeane Kirkpatrick és Richard Perle vezetésével keményen támadták a demokratákat, majd beálltak Ronald Reagan mögé. A demokraták azonban nem ismerték föl, hogy hosszútávon mily káros következményekkel jár számukra – és az egész ország számára - a neokonok térnyerése. El?ször is, azzal, hogy a neokonok beálltak Reagan táborába, a lakosság szemében a demokraták elvesztették hitelességüket nemzetbiztonsági és külpolitikai kérdésekben, másrészr?l pedig véget ért a Harry Kissinger, Richard Nixon és George Bush nevével fémjelzett külpolitikai kurzus, az ún. realpolitik.

Pedig a neokonzervatívok még ma is a hidegháborús liberálisok egyenes ági leszármazottjainak tartják magukat, írja Beinart. Ezen állítás azonban nem állja meg teljes mértékben a helyét, amit a mozgalom korai és mai képvisel?i által vallott nézetek összevetése során jól ki is rajzolódik. A neokonok új generációja elveti a nemzetközi szervezetek minden formáját, mellyel szemben Kirkpatrick például épp az ENSZ meger?sítésének fontosságát vallotta. Másrészr?l a mai neokonzervatívok sokkal könnyebben bánnak, vagy fenyegetnek az er?szakkal mint a régiek. Nemigen lehetett volna elképzelni, hogy Truman vagy Kennedy – igazi hidegháborús liberálisok – belementek volna az iraki invázióba úgy, hogy az ország er?inek jelent?s hányada még le van kötve egy másik akcióban, jelen esetben Afganisztánban.

Az igazat megvallva Bush elnök második elnöksége alatt komoly lépéseket tett annak érdekében, hogy jóvátegye csapatának az els? elnökség alatt elkövetett hibáit. Condoleezza Rice külügyminiszterként igyekezett helyreállítani a kapcsolatokat a stratégiai fontosságú szövetségesekkel, majd Amerika a multilateralizmus jegyében tárgyalások ösztönz?je lett Észak-Koreával és Iránnal, kihasználta a német kormányváltás adta lehet?ségeket, és AIDS-programja is ezrek életét mentette már meg Afrikában. Azonban a károk olyan nagyok, hogy azok helyrehozása egy ciklus alatt elképzelhetetlen. A külpolitika formálásának befolyásolásáért vívott bürokratikus harc még minidig rendkívül heves, de a legnagyobb probléma kétség kívül Irak. Egy ilyen örökség nagyban rontja az Egyesült Államok megítélését a világban.

Azonban Beinart óva inti a liberálisokat, hogy elforduljanak a republikánusok esetleges rájuk hagyott terheit?l, ugyanis úgy véli, hogy sokan oly ellenszenvvel viseltetnek Bush iránt, hogy még azt is elvetik, „hogy az antitotalitarizmusnak kell a programjuk központi helyét elfoglalnia. Azonban a liberálisoknak nem szabad feladniuk elveiket pusztán azért, mert azt a republikánus adminisztráció retorikája magáévá tette, a gyakorlatban viszont képtelen volt érvényre juttatni. Beinart úgy gondolja, hogy a konzervatívok és a republikánusok között nyilvánvaló a különbség: a konzervatívok úgy vélik, hogy „az Egyesült Államoknak nem szabad elfogadnia a hatalmát korlátozó nemzetközi közösség béklyóját, mivel az amerikai különlegesség tudat épp abban áll, hogy nincs is ilyen béklyókra szükségünk”. Ezzel szemben a liberálisok felismerik, hogy „a korlátlan hatalom minket is elkábíthat, így elfogadjuk azokat a korlátozásokat, melyeket a birodalmi tudat visszautasítana”. Ez képezi azon gondolat alapját, hogy a demokratáknak vissza kell térniük antitotalitarista gyökereikhez, és a kommunizmussal szembeni harcos elszántságukat ezután a nemzetközi dzsihád ellenében kell alkalmazniuk. Mint a hidegháború, ez a harc is hosszú lesz, és számos fronton kell majd megvívni. Beinart úgy véli, hogy a demokraták inkább képesek ennek diadalmaskodni ebben a harcban, mivel tradícióik képessé teszik ?ket erre. Persze nem minden liberálist.

Ez a pont az, ahol találkozik Beinart gondolatmenete Klein Politics Lost cím? írásával, mely a politika gyakorlati kérdéseire, a kampányra, a jelölt és a szavazók közötti kapcsolatra helyezi a hangsúlyét. Mindketten olyan politikust keresnek, akinek meggy?z?dései vannak, aki államférfi. Ha e mentalitást sikerül a könyveknek egyes Amerikai politikus fejében elültetniük, akkor már komoly dolgot vittek véghez.







© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány