Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

A két Kína meséje
The Tale of Two Chinas
FP Roundtable – FP kerekasztal
Foreign Policy, May/June 2006


Maxim Pei Kína felemelkedésének sötét oldala címm? cikkében (Foreign Policy, March/April, 2006) egy korrupcióval áthatott ország képét festette le, ahol óriási méreteket ölt a pazarlás, és a vezet?k inkább saját meggazdagodásukkal foglalkoznak, mint a reformokkal. Írása sokakat elgondolkodtatott, akik Kínát a következ? évtizedek szuperhatalmaként tartják számon. Hogy kik ?k? A Foreign Policy kerekasztala mellett számos elismert professzor szólal meg, arra a kérdésre keresve a választ, hogy Kína a fejl?dés vagy a hanyatlás útját járja-e.


A tanulni képes elit

The Leadership Learning Curve

By Cheng Li


Maxim Pei írása a legújabb és a legkifinomultabb darabja az utóbbi években a kínai fejl?dést pesszimista módon lefest? cikkek sorának. Elemzése bizonyos mértékig megalapozott, vitathatatlan jelenségekre hívja fel a figyelmet. Azonban megfeledkezik a politika egyik alapigazságáról: amit egy pesszimista borúsan lát, az egy optimista szemében lehet?ségként jelenik meg.

A Kínával kapcsolatos negatív vélekedés három közelmúltbéli eseményen alapszik: az ország 2001-es csatlakozásán a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) tagországai közé, a 2002-es elnökváltáson és a 2003-as SARS-járványon. Mindháromra úgy tekintettek, mint kiemelked? eseményekre, melyek káoszt hozhatnak a rezsim stabilitásában. Az els?vel kapcsolatban a borúlátók azt állították, hogy az ország állami vállalati szektorának összeomlásához vezethet, a második elkeseredett hatalmi harcot fog megindítani a párton belül, míg a harmadik Kína Csernobilévé növi ki magát. Azonban egyik jóslat sem vált valóra. Ami azt illeti, az ország gazdasága rendkívüli ütem? növekedést mutatott, miközben a Kínai Kommunista Párt története els? békés lefolyású hatalmi utódlásán van túl, az új vezet?k pedig politikai legitimitást és népszer?séget nyertek a lakosság körében a SARS-járvány ellen történt sikeres fellépés következtében. A kínai vezetés ismét kitörte bírálóik támadásának fullánkját.

Habár Pei Kína problémáit dinamikájukban látja, ezt, a változás lehet?ségét nem adja meg a politikai vezet?k számára. E megközelítés az, ami igazán problematikus. Hu Csin-tao elnök és Wen Csia-pao miniszterelnök minden el?djénél többet tett, hogy a közvélemény figyelmét az éget? társadalmi és gazdasági problémák felé irányítsa. A problémák, melyekre Pei felhívja a figyelmet – gazdasági különbségek és túlf?töttség, korrupció, a környezeti kérdések figyelmen kívül hagyása, a vidéki lakosság oktatási gondjai, egészségügy – mind valósak, azonban nem olyanok, melyek ne szerepelnének a média napirendjén. Hu alatt nem titkolják el a tömegtüntetéseket, politikai demonstrációkat, mely jelzés érték? az elit számára: szükség van a változásra, melynek egyes elemei már most tetten érhet?k. Az ország fejl?dési pályáját meghatározó célkit?zések között a gazdasági növekedés primátusa mára komoly társadalmi megfontolásokkal vegyül. Így került el?térbe a kiegyenlített régiófejlesztési stratégia is. Hu populista hangnemre váltva egyre gyakrabban áll ki a parasztok, ingázó munkások, a városi munkanélküliek és más sebezhet? társadalmi csoportok érdekei mellett.

Pei mindezeket a változásokat marginális jelent?ség?nek tartja a politikai rendszer romlottságához képest. Pedig e döntéseknek kézzelfogható hatásuk van. Például a városi letelepedési engedély eltörlésével – mely évtizedeken át lehetetlenné tette a vidéki lakosság többsége számára, hogy a városba menjen munkát keresni – nagyban hozzájárulnak a város és vidék közötti szegregáció, az ún. „paraszt apartheid” felszámolásához. Az ehhez hasonló döntések hosszú távú politikai következményekkel járnak és azt jelzik, hogy a vezet?k megértették az ország problémáit, és nem hajlandóak szemet hunyni fölöttük. Igaz, hogy a kínai politikai rendszer jelenlegi formájában nem éppen a többpártrendszer bevezetése el?tt egyengeti az utat. A politikai ellenzék jelei sem láthatók, a sajtó szabadsága sem érvényesül, az viszont szemmel látható, hogy pekingi kormány alkalmazkodik a változó körülményekhez. S?t, ahol a kormány nem ér el sikereket, ott a civil szféra lép a helyébe (A Kínai Civil Ügyek Minisztériumának adatai szerint 2005-ben 280 000 bejegyzett NGO volt az országban, bár szakért?k szerint igazi számuk 3 millió körülire tehet?).

Kína modernitás felé vezet? útja a remény és a félelem különös paradoxona. A gond az, hogy a Pei által megragadott kép valós. Egyes problémák a források kiapadásával és a táradalom elöregedésével párhuzamosan válnak egyre akutabbá. A jöv? vezet?i pedig elnéz?ek lehetnek ezekkel a gondokkal, így az, hogy már elismerik az ország társadalmi és gazdasági problémáit, már magában nagy el?relépés. Még nagyobb jelent?ség? lenne az a felismerés, hogy Kínának politikai reformra van szüksége. Így bizton állíthatjuk, hogy Kína el?tt fényes jöv? áll.


Miért nem fog a kínai fejl?dés lelassulni

Why China Won’t Slow Down

By Albert Keidel


Képes a Kínai Népköztársaság ily sok változást túlélni? Tudja az ország tartani rendkívüli fejl?dési ütemét? Mik a Peking el?tt álló újabb kihívások, és hogyan kívánnak ezekre válaszolni? Ezek azok a kérdések, melyeket manapság mindenki feltesz, ha Kínáról esik szó. Maxim Pei írása ezek közül az els? kett?re választ ad, amelyek nem sok jóval kecsegtetnek. A valós adatok azonban azt sugallják, hogy nem sok okunk van a pesszimizmusra. A kínai GDP-növekedése túlszárnyalta a többi csodaszámba vett ázsiai gazdaság fejl?dési ütemét. A gazdaság évente 10 százalékkal növekedett az elmúlt 15 évben. A Világbank és az OECD adatai szerint sem Szingapúr, sem Dél-Korea, sem Tajvan nem rendelkezik ilyen tizenöt éves mutatókkal. Ráadásul Kínában még rengeteg tartalék van, hiszen bruttó nemzeti jövedelme mindössze 5 százaléka az Egyesült Államokénak.

Öt tényez? is azt mutatja, hogy Kína fenn tudja tartani ezt a növekedési ütemet. El?ször is, Kína jó abban, hogy olyan dolgokba fektessen be, melyek tovább serkentik növekedési ütemét. Csaknem akkora a megtérülése minden egyes befektetett dollárnak, mint Indiában, azonban a kínai bankrendszerben jóval több pénz forog, és jóval többet fordít olyan infrastrukturális beruházásokra, mint utak, kiköt?k, csatornarendszerek építése. Másodszor, Kína számos ösztönz?t épített be rendszerébe, melyek jól honorálják a kemény munkát, a tudást és a kockázatvállalást. Ötvenmillió embert bocsátottak el bebetonozott állásából, a vidéki lakosság városi munkavállalási lehet?seit megkönnyítették, kilenc évre b?vítették a kötelez?en iskolában töltött évek számát. Harmadszor, Kína külkereskedelmi nyitottsága tovább növelte a gazdaság rugalmasságát, pénzügyi hátteret biztosított új technológiák bevezetéséhez, miközben megfontolt politikát folytatott olyan kulcsfontosságú területeken, mint a külföldi befektetések elhelyezése. Japán és Korea sosem mert ily ütemben nyitni a világ el?tt. Negyedszer: a föld-, az oktatási és egyéb szociális reformok hatására egyre vaskosodik a középosztály. Végül pedig Kína egy b?nözés által csekély mértékben sújtott ország, ahol a fizikai tulajdon tisztelete fontos eleme a gazdasági fejl?désnek. Igaz, korrupció létezik, de kisebb mértékben, mint Indiában, Indonéziában vagy a Fülöp-szigeteken.

Mindez arra utal, hogy Pekingben agilis és energikus módon folyik a kormányzás. A vezet?k számos reformot ültetnek át a gyakorlatba, és készek alkalmazkodni a váratlan fejleményekhez. Erre a szociális ellentétek kezelése a legjobb példa. Igyekeznek kompenzálni a lecsúszottakat, fegyelmezni a bajkever?ket és megbüntetni a visszaélésekt?l terhes helyi hatóságokat. Természetesen nem mehet minden tökéletesen. Azonban a szólás és gyülekezési szabadság biztosított. A rendszer már csírájában elfojt minden politikai mozgalmat, mely a legkisebb mértékben is aláássa tekintélyét. Ráadásul a kormányzatban egyre több fiatal, magasan iskolázott tisztvisel? kap helyet, akik döntéseiket a pragmatizmus talaján hozzák.

Képes lenne egy válság ezt a felépítményt a mélybe rántani? Eddig nem úgy t?nik. Kína túlélte mind az ázsiai pénzügyi válságot, mind a SARS-járványt. A kormány mindkét esetben tanult hibáiból, és hamar helyreállította tekintélyét. Pei azt állítja, hogy Kína egy „neo-leninista állam”, amely rendkívül törékeny. A tények azonban azt mutatják, hogy az ázsiai óriás ez rugalmas és er?s politikai rendszerrel bír.


Ha a nép el?retör, az elit követni fogja

If People Lead, Elites Will Follow

By Bruce Gilley


Maxim Pei Kína jelenlegi helyzetér?l szóló elemzésében két dolgot állít. Azt, hogy Kína politikai gazdasági rendszere jóval gyengébb, mint azt sokan gondolják, valamint azt, hogy e gyengeség eredménye végül nem a demokrácia lesz, hanem egy hanyatlási periódus, mely egy válságba fog torkollni, és a romokon feltehet?en egy új autoriter rendszer fog felemelkedni. Els? állítása igaz, a második már vitatható. Pei részletesen felsorolja a kínai gazdasági és politikai rendszerben meglév? problémákat. Kérdés, hogy e gondok súlyosabbak-e azon kihívásoknál, mellyel minden fejl?d? országnak szembe kell néznie. Kína problémáinak súlyosságát nem igazából nem a számokat böngész? társadalomtudósok elemzéseib?l érthetjük meg igazán – hiszen az ország ezen mutatókban nem fest oly rossz képet –, hanem sokkal inkább a közvélekedésb?l, polgárainak hangulatából. Más szóval a hanyatlás jeleit a kínaiak szemében fogjuk megtalálni. Mint ahogyan azt Pei írja, a kormány ma nagy legitimitással bír Kínában, mind az elit, mind az átlagember szemében.

Egy megalapozatlan feltevés köti össze Pei els? állítását a másodikkal. E szerint vagy a kínai kormányzati rendszernek saját hibáiból kifolyólag fog csökkenni legitimitása, vagy annak megítélése fog negatívba fordulni. Pei az els?t részesíti el?nyben, mondván, hogy a kormányzaton belüli problémák „társadalmi feszültséget és tömeges elidegenedést fognak generálni, mely erodálni fogja a párt társadalmi bázisát”. Én viszont a másodikat tartom valószín?nek, bár az eredmény mindkét esetben ugyanaz: a legitimitás válsága. Ez elvezet minket Pei második állításához, hogy a hanyatlás nem fog demokráciát eredményezni. Ezen érv egy nagy hiányossága, hogy a történelem még nem szolgáltatott egyértelm? magyarázatot arra, mik is azok a tényez?k, melyek demokratizálódáshoz vezetnek. Így lehetetlen annak az elemzésére vállalkozni, hogy ezek a tényez?k jelen vannak-e vagy hiányoznak Kínában, vagy netán a jöv?ben ki fognak-e alakulni. Azt azonban tudjuk, hogy az autoriter rezsimek a történelem során sorra megbuktak, és ma a világ országainak mindössze egyharmadában voltak képesek fennmaradni.

Egyes tudósok, így Pei is, a gazdasághoz köti ezeket az attribútumokat – új üzleti elit megjelenése, osztályellentétek, nemzetközi t?keáramlás. Pedig talán ezek a legkevésbé számottev? tényez?k. A politikai rendszer bels? megbomlása, új társadalmi értékek megjelenése, válságok a kormányzásban – ezek sokkal fontosabb jelek. A történelem azt mutatja, hogy a demokráciát legtöbb esetben az emberek követelik ki maguknak. Kína történelmében is rendszeresen találkozhatunk demokratizálási mozgalmakkal. A morális hit politikai változásokhoz vezet, talán még er?sebben, mint bármi más. Vaclav Havel kifejezésével élve a „a hatalom alattiak hatalma” a hit erejében rejlik. Amint a tömeg kiáll, követeli a demokráciát, az elit mellé áll, és kielégíti kívánalmukat. Erre azonban az utolsó el?tti pillanatig nemigen szokott sor kerülni.

A politikai és gazdasági hanyatlás nem zárja ki a demokráciát. Csak nézzük meg Ferdinand Marcos alatt a Fülöp-szigeteket, Enver Hodzsa Albániáját, Suharto Indonéziáját vagy Milton Obote Ugandáját. Mégis, ma mindegyik ország demokratikus rendszabályok szerint m?ködik. S?t, az elmúlt 30 év tapasztalatai azt mutatják, hogy els?sorban a kommunista rendszerek adják át helyüket a demokráciának. Ha Albániában m?köd? demokrácia tudott kialakulni az ötvenéves kommunizmus romjain, akkor Kínában miért ne lehetne ez épp így?

Könnyebb veszélyt és borút jósolni, mint észrevenni a reményt és a sikert. De pont a remény és a siker az, amit a kommunista rendszerek egymást követ? összeomlása akar észrevetetni velünk. Kína fényes jöv? el?tt áll, mert a Kommunista Párt csillaga leáldozóban van.


Belülr?l rothad

Rotting from the Inside Out

By Roderick MacFarquhar


Maxim Pei Kína mesébe ill? gazdasági felemelkedésér?l szóló részletes elemzése arra viszi a szerz?t, hogy úgy higgye, az ország politikai rendszerére inkább hanyatlás, mint a demokratizálódás vár. Pei azt írja: hamarosan megtudjuk, hogy egy ilyen meghasonlott rendszer ellen tud-e állni az olyan kihívásoknak, mint egy komoly gazdasági sokkhatás, vagy egy kiterjedt politikai felfordulás. Pei itt helyesen mutat rá a rendszer a törékeny voltára.

A maoista érában a rendszert a mindenekfölött álló vezet? nimbusza és er?s keze tartotta egyben, mely párosult egy jól szervezett és fegyelmezett párturalommal és egy doktrínával, mely legitimitást teremtett a kommunisták számára politikájuk gyakorlatba ültetéséhez. A rendszer pedig a Népi Felszabadítási Hadsereg fegyverei is biztosították. Majd Teng Hszio-ping reformjai eltávolodtak e doktrínától, mely végül a Tianenman téri mészárlásba torkollott, ahol az impotens kommunista párt hatalmát a hadseregnek kellett megmentenie. A mai Kína már jóval gazdagabb, a párt pedig összefog potenciális ellenfeleivel, de mint ahogyan azt Pei bemutatja, a korrupció burjánzik, a bírósági rendszer színvonala nem kielégít?, a kínai nép pedig egyre többet hallatja a tiltakozás hangját. Senki sem hisz abban, hogy Hu Csin-tao képes lenne a birodalmi uralkodó szerepét magára vállalva egy kézben tartani a hatalmat.

De mi fordíthatná ennek a hanyatló rendszernek a szekerét a megfelel? irányba? Kína 150 éves modernitással vívott harca arra enged következtetni, hogy egy jelenlegi establishment elleni komoly sokkhatásra lenne ehhez szükség. Erre el?ször 1894–95-ben, a Japán elleni vesztes háborúban került sor. Habár a Csin-dinasztia korábban már a britekt?l és a franciáktól is vereséget szenvedett, a Japán ellen vívott háború végkimenetele sorsdönt?nek bizonyult, hiszen mindaddig Peking azt hitte, hogy a szomszédos szigetek az ország ifjú partnerei a kínai civilizáció terjesztésében. Ekkor Japán már más volt. Európai típusú nemzetállamként bebizonyította, hogy Kína fölött áll. A vereség hatása drámai volt. A kínai vezet?k radikális reformintézkedéseket foganatosítottak, elhagyták a konfucionizmus talaját, és végül 1912-ben a 2000 éves császárságot felváltotta a köztársasági államforma. Ez volt a 20. század els? nagy forradalma.

A kínai uralkodó elitet ért második sokk az egy évtized hosszú kulturális forradalom volt, mely 1976-ban ért véget. Mikor Teng és a Mao-éra más túlél?i 1978-ban átvették a hatalmat, azt kellett látniuk, hogy míg Mao káoszba és anarchiába taszította az országot, Kelet-Ázsia más államai meredeken felfelé ível? fejl?dési pályára álltak. A régiót kilábalt a nyomorúságos szegénységb?l, kivéve Kína. A félelemt?l vezérelve, hogy a párt képtelen átmenteni hatalmát ha nem hoz jólétet az állampolgárok számára, Teng a fejl?dés érdekében szakított a szovjet típusú gazdaságirányítási rendszerrel, és amennyire lehetett igyekezett kapitalista elemeket beépíteni a gazdaságba. A világ kizárása helyett Teng nyitott feléje, diákokat küldve a világ minden tájára, az ország kapuit megnyitva a külföldi befektet?k el?tt. De a Tianenman téren 1989-ben Kína egy pillanat alatt elvágta azokat a szálakat, melyeket két évtized óta szövögetett. Csupán Teng és társai vasakaratának és autoritásának volt köszönhet?, hogy sikerült megmenteniük Mao forradalmát.

Századunkban Hu Marx és Lenin ideológiáját vegyítve próbálja meg Kínát – és 1,3 milliárdos lakosságát – beilleszteni a nyugati világ rendszerébe, els?sorban az információs forradalom folyamataiba. Ez azonban még a Pei által bemutatott, az országot sújtó gondok nélkül is a lehetetlenhez közelít? vállalkozás lenne. Hu sikere egy az egyben attól függ, hogy fenn tudja-e tartani a 80-as és 90-es években tapasztalt robosztus gazdasági növekedés ütemét. Mindez azt jelenti, hogy a jelenlegi kínai rezsim hatalma egyedül a világgazdaság lendületén alapszik. Azonban még a legegészségesebb világgazdaság sem képes megmenteni a kínai elitet, ha nem talál megoldást a bels? problémákra.


Hosszú menetelés a semmibe

Long March to Nowhere

By Maxim Pei


A fenti négy kritikából három közös alapon nyugszik – Kínát töretlen fejl?dés közepette látják. Albert Keidel szerint Kína élén nem egy hanyatlóban lév? Kommunista Párt, hanem egy „agilis és energetikus kormányzat” áll. Cheng Li már felismeri a kormány bomlásának mértékét, mégis hisz abban, hogy a vezet?k megállítják a folyamatot. Bruce Gilley szerint lehet, hogy Kína ki van téve egy masszív sokk veszélyének, azonban úgy véli, hogy fényes jöv? áll az ország el?tt. Csupán Roderick MacFarquhar látja a rendszert veszélyben, bár úgy gondolja, Kína végül a demokratizálódás útjára fog lépni.

Négyük közül Keidel az, aki a legoptimistábban látja Kína helyzetét. Csak sajnos az a kínai rendszer, melyet ? látni vél, nem az, melyet én megismertem. Így tehát tényekr?l vitatkozunk és nem csupán azok megítélésén. Például Keidel azt írja, hogy Kínában földreformot hajtottak végre. Igaz – egyfajta földreformot végrehajtottak. Habár Kínában az 1970-es évek végén és a 80-as évek elején eltörölték a kollektív földtulajdont, mely közvetlenül felel?s a mai helyzet kialakulásáért. Keidel továbbá ragaszkodik ahhoz, hogy a korrupciót a hatóságok szigorúan büntetik. Ha mindez igaz, akkor miért burjánzik még mindig a kormányzati hivatalokban? Hasonlóképpen azon állítása sem igaz, hogy a szólás és gyülekezési szabadság széles körben elterjedt az országban. Továbbá gazdasági mutatók hosszú sorával áll el?, hogy bebizonyítsa, Kína gyors növekedési üteme az örökkévalóságig fenntartható. Azonban minden ország, ahol egyre növekednek a jövedelmek közötti különbségek, ahol egyre s?r?bbek a társadalmi megmozdulások, vagy komoly környezeti károkat okoz, az nem a virágzás, hanem sokkal inkább a hanyatlás útját járja.

Li úgy gondolja, hogy a kormány hatékonyan tud válaszolni a felmerülni társadalmi problémákra. Az új vezet?k populista retorika mentén nagyobb összegeket szánnak egészségügyi és vidékfejlesztési célokra. Ez azonban csupán csepp a tengerben, semmi azokhoz a társadalmi gondokhoz képest, melyek az elmúlt 15 év során halmozódtak fel. Ezzel csak a sebeket fedik el, de a betegségb?l képtelenek kigyógyítani a pácienst. Ha Peking tényleges reformokat akarna keresztülvinni, akkor megváltoztatná a jelenlegi teljes földosztási rendszert, a vidéket sújtó igazságtalanság, a társadalmi egyenl?tlenség legnagyobb mételyét. Továbbá közigazgatási reformokra is szükség lenne, hogy elszámolhatóvá tegyék a vidéki helyi önkormányzatok vezet?it. Fogadni mernék, hogy azok a kifizetések, melyeket Li oly nagyra tart, nem a parasztok, hanem a helyi bürokraták zsebében kötöttek ki.

Gilley szerint egy masszív sokk után Kína talpra tudna állni. Helytelenül állítja azt, hogy én egy újabb autoriter rendszer felállásával, vagy anarchiával számolok. Szándékosan ódzkodtam ily veszélyes jóslatokba bocsátkozni. Bár szimpatizálok azon elképzelésével, hogy Kína feladja 2000 éves tekintélyuralmi rendszerét. A történelmi példái a békés politikai rendszerváltásra nagyon jók, bár az évek arra is hoznak példát, hogy komoly válságok rengeteg fájdalmat hoztak népnek, a számottev? politikai változások azonban elmaradtak. Ott van Oroszország példája, ahol a kommunizmus összeomlása nem demokráciát, hanem puha tekintélyuralmat hozott. A legkellemetlenebb szcenárió az lenne, ha a politikai stagnálás évtizedeken keresztül folytatódna. A Kínai Kommunista Párt gyorsan és okosan alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. E képességének birtokában képes lehet túlélni az újabb és újabb sokkokat, miközben a gyepl?t továbbra is kezében tartja. Bármi is történik, egy dolog biztos: a korrupció, a cinizmus és a bomlás nem fogja Kínát a világ szuperhatalmává emelni.





© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány