Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

A demokrácia nevében
Démocraties sur mesure
Ignaco Ramonet
Le Monde Diplomatique, mars 2006


A legnépszer?bb politikai rendszer, a demokrácia sokáig ritkaságnak számított, hiszen nem könny? becsületesen bánni a szegényekkel és elítélni mindenféle hatalommal való visszaélést. Továbbá öt elengedhetetlen kritériumot kell tiszteletben tartani: a szabad választásokat, a szabadon szervezett ellenzéket, a politikai változást, egy független bíróságot és független médiumokat. Még néhány demokratikus állam sem tudott sokáig megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Vegyük például Franciaországot vagy Angliát, ahol a n?k sokáig nem szavazhattak, és gyarmatbirodalmaiban korántsem tartották tiszteletben a gyarmatosítottak jogait.

A hiányosságok dacára a rendszer kezdett általánossá válni a világon, eleinte Woodrow Wilson amerikai elnök (1856-1924) er?s ösztönzésére, majd a hidegháború befejezésekor, a Szovjetunió felbomlásával. Sokan ekkor úgy vélték, a „történelem véget ért”, mivel semmi akadálya nem volt többé annak, hogy a világ bármely állama egy nap a boldogság útjára léphessen, ahol találkozhat a piacgazdasággal és a képviseleti rendszeren alapuló demokráciával, vagyis a két sérthetetlen dogmával. Ennek fényében gondolta jogosnak George W. Bush, hogy Irakban er?szakhoz folyamodjon, hogy katonái embereket kínozzanak külföldi titkos börtönökben, vagy hogy a guantanamo-i fogolytáborban embertelen kezelés alá vegyék az elítélteket – ahogyan megtudtuk az ENSZ Emberjogi F?biztosság jelentéséb?l. Mindezek ellenére az USA elég demokratikusnak tartja magát ahhoz, hogy ellenfeleit rendszeresen „nem demokratikussá”, vagy a „zsarnokság bástyájává” alacsonyítsa.

A vádolt országok elkerülhetik a becstelen min?sítgetést, ha szabad választásokat szerveznek. Valójában ez félsiker. Inkább a választások eredményei számítanak, mert pl. Hugo Chávezt 1998-tól a demokráciát fenyeget? veszélynek tartották, pedig többször is demokratikus feltételek mellett választották meg. Így 2002 áprilisában sikerült is államcsínyt szervezni ellene. Három másik példa – Irán, Palesztina és Haiti – mutatja, hogy a demokratikus választás korántsem elég. Iránban a 2005-ös júniusi választáson minden korrektnek t?nt: tömeges részvétel, a jelöltek sokasága és sokszín?sége (az iszlám hivatalos keretein belül), és f?leg a nyugat által favorizált (végül gy?ztes) Ali Akbar Hásemi Rafszandzsani ragyogó kampánya. A nukleáris veszély így elillant, de Mahmud Ahmadinedzsad (akinek egyébként az Izraelre tett megjegyzései elfogadhatatlanok) gy?zelme után minden megváltozott. Habár Teherán aláírta az Atomsorompó Egyezményt, és tagadja, hogy atombombára fájna a foga, a francia külügyminiszter mégis azzal vádolja Iránt, hogy „titkos atomprogramot” vezet. Condoleezza Rice, amerikai államtitkár pedig – mintha mi sem történt volna – 75 millió dollárt követel Irán demokráciára való ösztönzésére.

Majdnem ugyanez a helyzet Palesztinában, ahol az Egyesült Államok és az Európai Unió, miután „valódi demokratikus” választásokat követeltek ki, az eredményt – az iszlám nacionalista Hamast (aki aljas merényleteket követett el izraeliek ellen) – mégis elutasítják. Haitiben, a február 7-i választások alkalmával láthattuk, hogy tettek meg mindent azért, hogy elkerüljék René Préval gy?zelmét. Az államok közössége semmiképp sem akarta, hogy olyan kerüljön hatalomra, akinek kapcsolata van Jean-Bertrand Aristide volt elnökkel. Végül minden er?feszítés hiába: megválasztották.

„A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit” – mondta Winston Churchill. Mégis a legf?bb probléma vele az, hogy sosem tudjuk el?re megmondani, kit választanak meg.





© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány