Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Egyetemverseny: Emlékezzünk Detroitra
Higher Education: Remember Detroit
Economist, March 11th 2006


Az Egyesült Államok jelenleg toronymagasan vezet a nemzetközi fels?oktatási versenyben: a legjobb 20 egyetem közül 17 amerikai, az él? Nobel-díjasok 70%-a ezeken oktat, a legtehetségesebb és legszorgalmasabb diákok a világ minden tájáról ide érkeznek tanulni. Mi a siker titka? Vajon az amerikai egyetemek ennyire jók, vagy a versenytársak ennyire gyengék?

A válasz az utóbbi: a tengerentúli intézményeknek éppen ezért nem szabad örökérvény? szabálynak tekinteni önnön els?ségüket. Ha ugyanis a lassacskán ébredez? európai és kelet-ázsiai fels?oktatási struktúrákra tekintünk, tapinthatóvá válnak az USA elitegyetemeire nézve hosszú távon komoly konkurenciát jelent? ambíciók. Cambridge és Oxford napjainkban éppen er?ik egyesítésén fáradozik, Svájc a nemzetközi akadémiai élet több vezet? személyiségét is hazai egyetemeire csalogatta, Kína folyamatosan többszörözi a fels?oktatásba áramoltatott forrásokat – és sorolhatnánk.

Az Egyesült Államok vezet? f?iskolái ma hasonló kihívással néznek szembe, mint Detroit autóipari óriásai (a General Motors, a Ford és a Chrysler) az 1950-es években. Amikor még mindannyian abban a meggy?z?désben éltek, hogy nemzetközi vezet? szerepük örökös törvényszer?ség. Ebben a tudatban alakították politikájukat, s persze világossá vált, hogy nem volt igazuk. Az amerikai egyetemek esetében két alapvet? gyengeséget említhetünk, amelyek alááshatják a nemzetközi versenyképességet a dinamikusan fejl?d? (els?sorban ázsiai, s talán európai) konkurenciával szemben.

Az els? probléma a politikai korrektség egészségtelen térhódítása az akadémiai életben. A legjobb (ám csupán kiragadott) példa erre a nemrég kényszer?ségb?l távozó Harvard-elnök, Larry Summers sikertelen reformkísérlete, mely a n?i kutatók és szakemberek számának növelésére irányult a reáltudományok területén. Ez az intézményi struktúrában megkezdett program nem azért bukott meg, mert a vezet? testületek többsége ne értett volna egyet az elnökkel. Sokkal inkább, mert az illetékesek jelent?s része szerint ilyen érzékeny kérdésekben az intézmény vezetésének nincs joga kezdeményez? szerepet vállalni. Egy valódi reformtörekvés, amely ellenérvek helyett ellenkez? elveken vérzett el hosszú id?re.

A másik alapvet? gyengeséget a diák-oktatói kapcsolatok idejétmúltsága jelenti. A legnevesebb intézményekben az alapdiplomás képzésen részt vev? hallgatók elhanyagoltak: a mérvadó professzorok legtöbbször az általuk oktatott mesterdiplomások alkalmazásával adják le óráikat az alacsonyabb évfolyamoknak. Megtehetik: Amerikában a megbecsült oktatóknak még ma is jár az élethossziglan kötött egyetemi szerz?dés: a szakmai teljesítményt?l független, teljes biztonság. Emellett az ösztöndíj-támogatások aránytalanul nagy százalékát kapják a mesterfokozaton tanulók, s az alapképzésre felvettek szinte semmib?l sem érezhetik, hogy fogadó intézményük megbecsülné igyekezetüket, szorgalmukat.

Így valóban nehéz lesz elegend? számú fiatal mérnököt vagy tudóst képezni, nehéz lesz cáfolni a társadalmi mobilitás csökkenését (a szegények oktatási lehet?ségeinek sz?külését) hangoztató kritikákat.





© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány