Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

A vállalati és az állami érdekek mentén megosztott Európa
Europe Is a House Divided
By Rana Foroohar and Stefan Theil
Newsweek International, February 13, 2006


Növekv? mérték? megosztottságnak lehetünk szemtanúi Európában, amint a politikai és az üzleti elit érdekei egyre inkább eltávolodnak egymástól. Míg az óriásvállalatok vezet?i a rekordméret? profitok láttán méltán lehetnek elégedettek, addig a politikusi szféra a kontinens dolgozóinak egyre kilátástalanabbá váló helyzete miatt aggódik. A furcsa az egészben, hogy az öröm és az aggodalom egy t?r?l fakad. Ez pedig a globalizáció, melynek következtében Európa a versenyképes vállalatok és a versenyképtelen államok otthonává vált.

Ennek jelei szinte mindenütt fellelhet?k. Az olyan európai mamutvállalatok, mint a BASF vagy az Alcatel exportvolumenének ugrásszer? növekedése az eladások és a vállalati profit megugrásához vezetett, a helyi részvénypiacok pedig az elmúlt évben szárnyalásba kezdtek – a német t?zsde 28, a francia 23, a brit 16 százalékkal b?vült. Gazdasági elemz?k tollából az európai országokra nézve mégis pesszimista jelentések kerülnek papírra, melyek a kontinens gúzsba kötött munkaer?piacait és túlburjánzott bürokratikus rendszereit kárhoztatva maximum 2 százalékos növekedési ütemet irányoznak el? a közeljöv?ben.

A globalizáció jelentette egyre nagyobb kihívások – melyek napjainkban els?sorban India és Kína felemelkedésében öltenek testet – komoly fejfájást okoznak a politikusoknak, a multinacionális nagyvállalatok vezérigazgatóit viszont annál jobban megörvendeztetik. Vegyük példának az élénkülés jeleit mutató Németországot, ahol az 1,4 százalékos növekedési ráta nem bizonyul elegend?nek ahhoz, hogy a gazdaság képes legyen felszívni az országban tapasztalható 12 százalékos munkanélküliséget, így Angela Merkel kancellár asszony a társadalmi nyugtalanság visszaszorítása végett a globalizáció folyamatát némiképp visszafogó intézkedések megtételére szólított fel. Ezzel szemben a Siemensnél épp most kezd megtérülni a vállalati struktúra átszervezésébe fektetett t?ke és er?feszítés. A vállalat fiatal, radikális költségminimalizálást szorgalmazó vezérigazgatóját, Klaus Kleinfeldet már úgy emlegetik, mint a következ? Jack Welcht (a GE egykori vezérigazgatója, az amerikai vállalati szféra legendás ikonja).

De hasonló gondok nyomják a britek és a franciák vállát is. Londonban a politikusoknak a nem is olyan rég még oly élénk brit gazdaság lanyhulásával kell szembenézniük, míg a pénzügyi közvetít?k és a befektetési bankárok a City pénzvilágban betöltött globális központi szerepe miatt rekordbevételeket tehetnek zsebre. Párizsban a francia cégek külföldi kézbe kerülése borzolja legjobban a kedélyeket (legutóbb a Danon került az amerikai PepsiCo tulajdonába), így nem csoda, hogy a „gazdasági patriotizmus” egyre nagyobb teret hódít Franciaországban (de a határokon átnyúlva Luxemburgban és Hollandiában is).

Németország példáját közelebbr?l megvizsgálva egyértelm?vé válik, miért is beszélhetünk arról, hogy a politikai és a vállalati elit nézetei hadilábon állnak egymással. Annak ellenére, hogy a feltámadás jelei mutatkoznak, nem mondhatjuk azt, hogy „Németország visszatért”, hiszen még nagyon távol áll a második világháború utáni, f?leg a 60-as években tapasztalt 4,4 százalékos növekedési szintt?l. Ami viszont tényleg visszatért, az a német vállalati szféra krémje, amely az elmúlt években komoly reformokat léptetett életbe. Új alapokra helyezték a szakszervezetekkel kötött megállapodásaikat, termelésük egy részét olyan országokba helyezték ki, mint Magyarország vagy Kína. Az eredmény: tavaly Németország átvette a világels?séget az Egyesült Államoktól az áruexport frontján, és az ország t?zsdei indexe, a DAX csaknem 30 százalékkal magasabban zárta a 2005-ös évet. A múlt héten pedig a Deutsche Bank, a Continental és a Shell is rekordprofitról számolt be. A német nemzeti jövedelem mégsem növekszik olyan ütemben, mint vezet? vállalataié, mivel ezek csupán gyenge szálakkal köt?dnek a hazai piacokhoz, nem úgy a világpiachoz (a világgazdaság pedig évi 3 százalékos növekedést mutat). Ami azt illeti, Németország 30 nagyvállalatából 23 külföldi irányítás alatt áll. A bajor sportruházati óriás, az Adidas például bevételeinek 90 százalékát, alkalmazottainak pedig 80 százalékát külföldr?l szerzi. „A DAX 100 vállalatai üzleteik legalább felét Németországon kívül folytatják, s?t mi több, már számos családi középvállalkozás is exportra termel” – mondja a Goldman Sachs közgazdásza, Dirk Schumacher. A vállalkozási hajlandóság 12 éve nem volt ilyen magas. A vállalkozói bizalom tehát visszatért az egészséges szintre, de mögötte ez esetben nem a német gazdasági csoda áll, hanem a világgazdaság rohamos b?vülése. Itt azonban le kell szögezni, hogy ez a jelenség nem csupán Németországban létezik, hanem az egész eurózónában felismerhet?. Egyszer?en arról van szó, hogy míg a fogyasztók továbbra is helyi szinten gondolkodnak, addig a vállalatok egyre inkább a globális piacokra és munkaer?re hagyatkoznak.

Az európai vállalatok globális terjeszkedésének rendkívül fontos visszahatása van Nyugat-Európára. Lenyomja az átlagos bérszínvonalat. Így például igaz, hogy Nyugat-Németországban a bérek még mindig a legmagasabbak közé tartoznak a világon, azonban jóval csekélyebb mértékben növekedtek az elmúlt három évben, mint más országokban.

„A multiknak jelenleg több lehet?ségük van, jóval kedvez?bb tárgyalási helyzetben vannak” – véli Laura Tyson, a London Business School dékánja, a Gazdasági Tanácsadók Amerikai Szövetségi Tanácsának egykori elnöke. „A t?ke munkaer?höz viszonyított relatív jelent?sége megnövekedett, amivel az elkövetkezend? években is számolnunk kell”.

Nem valószín?, hogy a megoszlás változni fog. Pedig a megoldás ismert: az oktatás fejlesztése, a munkaer?piaci rugalmasság növelése, a szolgáltatói szektor liberalizálása, egészségügyi és szociális reform. A dolgozók készen állnak: ?k már eleve rugalmasabbnak t?nnek, mint maga a rendszer. Franciaországban például a 15 és 30 év közöttiek alig 5 százaléka támogatja a 35 órás munkahét bevezetését. A német vállalati vezet?k pedig a szakszervezetek heves ellenállásával szemben egyre inkább képesek elfogadtatni egy, bércsökkentésb?l, munkaszabályzatok rugalmasabbá tételéb?l és a munkaórák számának növeléséb?l álló, 35 százalékos munkaköltség-minimalizáló programot. A cselekvés a politikusokra vár.






© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány