Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

A brit gazdasági csoda vége
The End of Britain’s Economic Miracle
By Simon Nixon
The Spectacor, 3 December 2005


A New Labour szakért?i kézikönyvében pontos irányelveket dolgoztak ki arról, hogyan is kell kezelni egy válságot. El?ször is, tagadd le, hogy egyáltalán létezik. Ha ez nem megy, akkor intézz támadást az ellen, aki fel meri rá hívni a közvélemény figyelmét – lehet?leg valamilyen szaftos lejárató kampánnyal. És ha végül minden más kudarcot vallott, fogd az egészet Európára. Pontosan ez történt a legutóbbi téli gázválság esetében is. A nagykereskedelmi gázárak egy hónap alatt az ötszörösükre ugrottak, melynek következtében egyre több gyár zárja be kapuit, a vezet?k a termelés keletre helyezésével fenyeget?znek, míg a nyugdíjasok attól tartanak, hogy nem tudják majd felf?teni lakásukat. Minderre mi volt a kormány válasza? Ez mind a gonosz európaiak hibája, mivel önz? módon bespájzolták a gázkészleteket télire, és nem hajlandóak adni nekünk bel?le most, hogy rendszerünk összeomlott az els? téli fuvallat láttán.

Ez azonban mind csak humbug. A válság ugyanis csaknem teljes mértékben a kormány számlájára írható, amely a már évek óta folyó folyamatos figyelmeztetések ellenére nem volt képes felkészülni az északitengeri k?olaj- és földgázlel?helyek tartalékainak elkerülhetetlen csökkenésére. Csupán néhány új, nagy kapacitású gáztárolóra lett volna szükség. Öröm az ürömben, hogy a válság láttán legalább megteszik a szükséges lépéseket, és ha a következ? télre még nem is, a 2007-esre már minden bizonnyal megépülnek a kívánt gáztelepek.

De ha a kormány még arra is képtelen volt, hogy megoldjon egy piti ellátási nehézséget, akkor mekkora az esélye annak, hogy sikerrel fog majd szembenézni az ennél jóval nagyobb problémával, amikor is a brit gazdaságot az északi-tengeri olajlel?helyek kiapadása utáni új körülményekhez kell majd igazítani? Ugyanis ez az olaj volt eddig a gazdaság kiegyensúlyozott teljesítményének f? letéteményese. Az elmúlt három évtized brit vezet?i rengeteget köszönhettek ezen lel?helyeknek, pedig Margaret Thathert?l kezdve Tony Blairen át Gordon Brownig mindenki büszkén hencegett az ország gazdasági teljesítményével Európa többi állama el?tt. Pedig az északi-tengeri olaj nélkül nem lett volna thatcherizmus, mint ahogyan azt mi ma ismerjük. Thatcher el?dje, James Callaghan meg is mondta, hogy aki megnyeri az 1979-es választásokat, az hosszú id?re beköltözhet a Downing Street 10.-be, mivel épp ekkor kezdték az újonnan talált lel?helyek érzékeltetni kedvez? gazdasági hatásukat. És igaza volt. 1985-re Nagy-Britannia a világ ötödik legnagyobb olajtermel? hatalmává n?tte ki magát. A ’80-as évek jelent?s részében az északi-tengeri olajipar évi 8 milliárd font adóbevétellel gazdagította az államkasszát (ez mai értéken számolva 20 milliárd font lenne, azaz az éves adóbevétel 10 százaléka). Éppen ennek, és az olajexport bevételeib?l származó fontoknak köszönhet?en volt képes a thatcheri rendszer elkerülni a pénzügyi válságot, mely oly keményen érintette a többi európai gazdaságot. Vagy ilyen keménykez?en lépett volna-e fel a bányászsztrájk napjaiban Thatcher akkor is, ha nem tudja, hogy az ország elegend? gázkészlettel rendelkezik ahhoz, hogy áttérjen a széntüzelésr?l? Az olaj továbbá nagyban hozzájárult a font meger?sítéséhez, melynek köszönhet?en fellendült a londoni City, amely a külföldi t?ke Britanniába áramlásának f? motora lett. De voltak káros mellékhatások is, melyeket els?sorban a gyáripar dolgozói érzékelhettek.

Most azonban az országnak le kell szoknia a jól megszokott biztos forrásról – ami nem lesz könny? feladat. Nagy-Britanniának a közgazdaságban jól ismert „holland betegség” veszélyeivel kell szembenéznie, mellyel számos közel-keleti állam is küszködik. Mivel a gáz és az olaj világpiaci ára az egekbe szökött, a gazdaság többi szektora komoly mértékben veszített súlyából, így a lel?helyek teljes felélése után nincs ágazat, amely átvehetné a korábbi lendületet. Ha nem lettek volna a gáz- és olajárak ilyen magasan az elmúlt évben, akkor Nagy-Britannia már biztosan megkezdte volna az átállást. Az ország olajtermelése 1999-ben, míg gáztermelése 2000-ben érte el a csúcspontot. Az azóta tapasztalható termeléscsökkenés nem számottev?, azonban a visszaesés minden valószín?séggel fel fog gyorsulni a következ? években, ami könnyen oda vezethet, hogy 2010-re Nagy-Britannia gázfogyasztásának 40 százalékát importból kell hogy fedezze. Igaz, a gazdaság jóval stabilabb egyensúlyt mutat, mint a holland betegség korábbi áldozatai. Azonban az átállás ennek ellenére is nehéznek ígérkezik.

A kormánynak el?ször is meg kell tanulnia az olajból származó eddigi óriási adóbevételek nélkül élnie. 2005-ben a 10 milliárd fontra becsülték ezen bevétel mértékét, ami még mindig komoly szelete a 468 milliósra várt éves adóbevételnek. Enélkül az államháztartás fekete lyukai még nagyobbak lennének, és Gordon Brownnak minden bizonnyal már rég az adóemelés eszközéhez kellett volna nyúlnia. Másodszor, az amúgy sem kedvez? termelékenységi ráták kezdenek még rosszabbra fordulni. Ez pedig egy komoly probléma, mivel a termelékenység a gazdasági növekedés kulcsfontosságú tényez?je. Brown számos alkalommal ki is jelentette, hogy célja a termelékenység növelése. Ehelyett azonban gúzsba kötötte a gazdaságot és több százezer, nem a hatékonyságáról híres állami szférához tartozó új munkahelyet létesített. Nem is meglep?, hogy a termelékenység az 1990-es évek eleji 2,6 százalékról 1,6 százalékra esett vissza. Ha az olajipar kiesése után más ágazatok nem lesznek képesek átvenni a lendületet, Nagy-Britannia termelékenységi mutatói messze elmaradnak majd versenytársakéitól, ami a gazdasági potenciál visszaesését is jelenti. De a legnagyobb gond, amivel az országnak szembe kell néznie az Északi-tenger olajkészleteinek elt?nése esetén, az a font értékének várható zuhanása. Eddig a magas olajárak, és ennek köszönhet?en a brit olajexport?r óriások tengerentúli profitjainak köszönhet?en tudta az ország kivédeni az északi-tengeri lel?helyek apadásának teljes hatását. Ez járult hozzá ahhoz, hogy a fizetési mérleg hiánya 2003-ban 1,5, 2004-ben pedig 0,8 százalékkal tudott mérsékl?dni. Azonban a csökken? olajárak és a csökken? olajkészletek az amerikaihoz hasonló torzulást eredményezhetnek külkereskedelmi mérlegünk deficitjében. Ezért lesz a font jóval sebezhet?bb.

Ezt a veszélyt látva, egy hosszú távon gondolkodó kormány mindent elkövetne, hogy az olajmez?k élettartamának meghosszabbításával kitolja a számadás id?pontját. Még mindig rengeteg olaj fekszik az Északi-tenger fenekén – hozzávet?leg 28 milliárd hordó, az eddig kitermelt 38 milliárd hordóval szemben –, azonban azt már rendkívül költséges a felszínre hozni. Egy, az ágazatba irányuló befektetések maximalizálását megcélzó stabil adó- és szabályrendszerre lenne így szükség. Ehelyett azonban a Munkáspárt különbejáratú malacperselyeként tekint az Északi-tenger olajára, melyhez bármikor hozzá lehet nyúlni, ha hirtelen egy-két milliárd kellene a költségvetés toldozására-foldozására. Mióta Brown 1997-ben elfoglalta hivatalát, nem kevesebb, mint háromszor emelte már az olajágazatra kivetett adó mértéket, melynek eredményeképpen jelenleg átlagosan 48 százalékos adóteher sújtja a szektort – ami egyes régebbi olajmez?kön eléri a 70 százalékot. Ezen adóemelések pedig minden alkalommal a befektetések visszaesését vonták maguk után. Ráadásul nem is jöhettek rosszabbkor, hiszen új technológiáknak köszönhet?en épp sikerült felére mérsékelni a kitermelés csökkentését. A UK Offshore Operators Association számításai szerint megfelel? befektet?i környezetben az Északi-tenger még 2020-ig képes lenne fedezni az ország olaj- és gázfogyasztásának felét. De új t?ke hiányában a fúrótornyok kénytelenek lesznek bezárni, amint kiapadtak az eddig felnyitott készletek, azaz újabb területek nem kerülnek feltárásra. Ez esetben pedig 2020-ra az Egyesült Királyság olaj- és gázszükségleteit 90 százalékban importból lesz kénytelen fedezni.

Eddig a kormányzat minden alakalommal rossz lóra tett, mikor egy energiapolitikai döntéssel találta szembe magát. Legyen szó a gáztárolók építésér?l, az elöregedett atomer?m?vek kicserélésér?l, vagy az északi-tengeri befektetések ösztönzésér?l. Ha Gordon Brown a jöv?ben újabb adóemeléssel kívánja sújtani az olajágazatot, az ismét annak lesz a jele, hogy a kormány ezúttal is a rövid távú érdekeit helyezi a gazdaság hosszú távú egészséges m?ködése elé. E döntésnek azonban az elkövetkezend? években mindnyájunk megissza majd a levét.





© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány