Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Mi maradt az Unióból?
What’s Left of the Union?
By William Pfaff
The New York Review of Books, 14 July 2005


Az Európai Unió alkotmányát elutasító francia és holland népszavazás számos európaiban megkongatta a vészharagot. Az Unió ötven éves történetének legnagyobb kudarcaként értékelték az eseményeket. Az európai elittel való szembefordulásként, egy a gazdasági reformokkal szembeni lázadásként, mely veszélybe sodorta a közösségi fizet?eszközt. Az eredmények láttán Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök, az európai tanács soros elnöke úgy nyilatkozott, hogy „mi, Európa vezet?i már nem vagyunk elég er?sek, hogy büszkévé tehessük az európaiakat”. A valóság azonban sokkal egyszer?bb. Csupán egy olyan krízisr?l van szó, amely az unió legutóbbi és soron következ? b?vítési körei kapcsán alakult ki. Egyszer?en arról, hogy a jelenlegi hat vagy esetleg tizenkét tagra kialakított struktúra már nem felel meg a huszonöt, huszonhét, vagy netán harmincöt tagállamot számláló közösség számára. Igaz, az alkotmány elutasítása rávilágított az európai elit lakosság irányában tanúsított megértésének hiányára is, de els?sorban mégis a már annyiszor alábecsült nemzeti érzés felülkerekedésér?l kell beszélnünk. A „nem” így nem magára az Európai Unióra, mint létez? politikai, gazdasági entitásra vonatkozott. A válság így el?bb vagy utóbb felszínre került volna. A franciák és a hollandok csupán szívességet tettek az Uniónak, hogy el?rehozták kitörését.

De nem csupán a franciák és a hollandok voltak azok, akik az Európai Unió jelenlegi m?ködésével kapcsolatos nemtetszésüknek hangot adtak. Az Európával szemben amúgy is szkeptikus Nagy-Britanniában majdnem biztosra vehet? volt a „nemek” többsége, ha sor került volna a referendumra. De a svéd lakosság 55 százaléka is azt követelte, hogy a parlamenti ratifikáció helyett inkább népszavazáson döntsenek az alkotmány sorsáról. (Nem kétséges, hogy az az 55 százalék melyik oldalra ment volna.) De a luxemburgi és a dán szavazások is er?sen kétségesek lehettek volna, és ott van még a lengyel és a cseh lakosság közvélemény-kutatások szerint meglehet?sen negatív hozzáállása is.

Ez a közhangulat jól mutatja a valóságos helyzetet, amelyet Európa vezet?i nem vettek komolyan, vagy egyszer?en észre sem akartak venni. Az „öreg” Európa lakosainak nagy része nem volt jó véleménnyel az Unió legutóbbi b?vítési körér?l. De még inkább ellene vannak Románia és Bulgária csatlakozásának, nem is beszélve a volt jugoszláv tagköztársaságok, vagy a törökök belépésér?l. De mit tehetünk ebben a helyzetben? Egy keletet és nyugatot ismét elválasztó új jaltai megállapodást nem hozhatunk. Ezen országok eltolása ugyanis óriási elkeseredettséget és mély bels? válságot eredményezhet. A finomra csiszolt, financiálisan megfelel?en támogatott eljárás, melyben mint az EU tagjelölt országai részt vettek, rendkívül eredményes volt számukra. Politikai és intézményi reformok mentek végbe, javult az igazságszolgáltatás színvonala, fejl?dött a gazdaság, a modernizáció gyorsabb sebességi fokozatba kacsolt. De a franciák és a hollandok ítélete fényében a mechanizmus, melyen keresztül az EU a környez? országokban ezeket az eredményeket eléri, saját magát fenyegeti. Az Unió integritását, továbbélését sodorja veszélybe az, hogy mindeninek felajánlják a tagságot. Az Európai Unió nem egy segélyszervezet. A francia és a holland szavazók meger?sítették azt az alapigazságot, hogy egy politikai közösség – legyen az nemzeti vagy multinacionális - els?számú kötelessége, hogy szavatolja saját biztonságát, biztosítsa integritását, sikeres m?ködését. Így az Európai Uniónak el?ször is sikeresnek kell lennie. Majd csak ezután tud példát nyújtani a környez? országok számára, de mint bebizonyosodott, a politikai reformok ösztönzésére a tagság ígérgetése nem járható út.

A másik ok, amiért a május végi, június eleji francia ill. holland referendumok kudarccal zárultak, az az, hogy a szívekben és a fejekben összekeveredtek a hazai és az európai problémák kapcsán kialakult érzelmek és képzetek, amelyek végül egy európai üggyel kapcsolatos véleménynyilvánításon csapódtak le. Franciaország kormányválsággal küzd, melynek oka a 10 százalék fölötti munkanélküliség, amihez pedig az elhibázott programok, a gazdasági és társadalmi reformok folytonos halogatása vezetett. A politikusok azonban csupán a soron következ? elnökválasztással vannak elfoglalva. Hollandiában is hasonló a helyzet, ahol egy gyenge támogatottságú kormánykoalíció próbál úrrá lenni az ország agg politikai rendszerének válságán. A németalföldi országban ugyanis évszázadok óta a katolikus és a protestáns egyház közötti hatalommegosztás jelentette a politikai stabilitás alapkövét. Mára az egyházak jelent?ssége háttérbe szorult, de a bevándorlók tömegei megváltoztatták a társadalom összetételét (ennek f? oka, hogy nem kérték t?lük számon a holland értékeket, így nem asszimilálódtak). A hollandok türelme azonban a végéhez ért, miután 2002-ben meggyilkolták a népszer? radikális politikust, Pim Fortuynt, majd tavaly Theo van Gogh - egy a muszlim n?k alávetettségér?l szóló film készít?je - lelte halálát. Így míg a franciák a népszavazáson elnökük, Jacques Chirac ellen, addig a hollandok az újabb bevándorlók ellen szavaztak. Egyiknek sincs semmi köze az EU-hoz.

Pedig az Európai Unió életre hívása és m?ködése egy hihetetlen teljesítmény volt. Az alapító tagoknak és az utána csatlakozóknak ötven éves kemény küzdelmükbe került, hogy ismét összebékítsék a kontinens népeit. Ezt nagylelk?séggel, a nemzeti szuverenitás egy részének feláldozásával érték el, valamint azzal, hogy hajlandóak voltak pénzt áldozni a szegényebbek, az újonnan csatlakozottak felzárkóztatása érdekében. A céljuk a béke, majd a gazdasági és társadalmi fejl?dés biztosítása volt. Az alkotmány elutasításával ez az Európa természetesen nem kerül veszélybe, a jelenlegi politikai reformok pedig gyorsan kiheverik a megrázkódtatást. Strukturális változtatásokra azonban szükség van. Így a legelképzelhet?bb az lenne – tudván, hogy az integrációnak számos szintje létezik -, hogy egyes országok maguk határozzák meg, mely közösségi együttm?ködésben kívánnak részt venni. Az eurozóna, vagy a schengeni egyezmény már eddig is így m?ködött.

Ami pedig az Egyesült Államok számára fontos lenne, az az, hogy Európa er?s legyen, de mint szoros szövetséges. Washington nem szeretne olyan Európát látni a világ geopolitikai térképén, mely mint önálló hatalmi centrumként lép föl esetlegesen épp Amerikával szemben. Így Washingtonban szívesen fogadják a válságot, melyben Franciaország pozíciói egyre inkább gyengülnek a régi szövetséges, Tony Blair javára, de nem örülnek annak, hogy Európa kapui bezárultak a többi volt szocialista ország és a törökök el?tt. Amit Amerika biztosan nem szeretne, az egy saját hatalmi ambíciókkal bíró Európa, pedig úgy t?nik, hogy egy ilyen típusú közösség lesz az, amely túl fog jutni a jelenlegi válság akadályain.




© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány