Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Mi történt Tony Blairrel?
What Happened to Tony Blair - Waiting for Gordon Brown
By Alan Ryan
The New York Review of Books, June 23, 2005


1979 és 1992 között a brit Új Munkáspárt sorozatban négyszer veszített az általános választásokon a konzervatívokkal szemben. Amikor 1997-ben végre gy?ztek, már 18 esztendeje voltak távol a hatalomtól. Most, miután május 5-én harmadszor is csapást mértek a konzervatívokra, felsejlett a remény, hogy az általuk megélthez hasonlóan keserves két évtizedre kitaszítsák a torykat az ország vezetéséb?l. Tény, hogy a Munkáspárt történelmet írt. A mai értelemben vett brit baloldal korábban még sohasem irányíthatta három cikluson át a szigetországot; pláne nem úgy, hogy egy majdani negyedik munkáspárti kormányzat felállására is szép esélyekkel rendelkezzen.

Idén májusban a konzervatívok 197 helyet szereztek a Westminsterben a Labour 356 helyével szemben – kevesebbet, mint amennyit a Munkáspárt a számukra leggyászosabb választásokon, a Falkland-i háborút követ?en 1983-ban elkönyvelhetett… Nem sokkal az idei eredmények kihirdetése után Michael Howard, a konzervatívok vezére közölte pártjával, hogy soha többé nem kíván visszatérni a politikai vezetésbe. Kés?bb még ennél is tovább ment, amikor kijelentette: ha a következ? választásokon sem sikerül legalább a mostaninál több helyet szerezniük, akkor a párt 2025-ig jobban teszi, ha meg sem próbálkozik a többség megszerzésével, hanem inkább egy id?re meghúzza magát.

Mindezek ellenére az Új Munkáspárt legtöbb politikusa er?teljes kudarcként élte meg a májusi választásokat, s gyakorlatilag sorban álltak, hogy Howard eredményéhez gratulálhassanak. A harmadik er?ként számon tartott Liberális Párt – bár azt gondolnánk, hogy a két nagy bárt önsajnálata közepette nevet? harmadikként kezdhetett tetszelegni – szintén letargikus hangulatot mutatott. A Charles Kennedy vezette pártalakulat egyébként megszerzett néhány plusz helyet a Munkáspárttól, ám elvesztett párat a konzervatívok javára. Összességében a New Labour többsége minden más parlamenti er?vel szemben 167-r?l 67-re esett vissza. A választás legfontosabb eredményér?l azonban méltatlanul kevés szó esik…

A legfontosabb két kérdés ma ugyanis az, hogy mi történt a Munkáspárttal és miért; valamint hogy miként reagálja le a párt saját népszer?ség-vesztését a miniszterelnökön. B?nösként kezeli-e, s beleérti-e a b?nbe az iraki háborút? Miniszterelnök lesz-e, s ha igen, mikor Gordon Brown pénzügyminiszter? Ha egyszer az lesz, mennyiben különbözik majd Blairt?l? Szinte kizárólag egyes személyekr?l, vezet?kr?l beszélünk a mai brit politika kapcsán. A kampány is gyakorlatilag egyetlen személy támogatásáról vagy elutasításáról szólt. S mindez nem újdonság a szigetországban: kezdve Thatcher asszonytól, aki irritálta a baloldali szavazókat és inspirálta a konzervatívokat, csakúgy mint kormányának más prominens tagjai, Norman Tebbit vagy éppen Michael Foot.

Annak ellenére azonban, hogy az elmúlt két évtized brit belpolitikája roskadozott a személyiségek által dominált választási ciklusoktól, az angolok sokkal inkább a pártok közötti választás hívei. Ebben a környezetben – állítják a hozzáért?k – az a vezet? nyer, aki (mint Thatcher asszony és annak idején Blair) képes saját arcára formálni az egész pártot, mely mögötte áll. Miután ez a jelenlegi miniszterelnöknek sikerült, a konzervatívok egyetlen lehetséges fegyvere az maradt, hogy a Blairrel szembeni ellenérzésekre (sok esetben utálatra) apelláljanak. Michael Howard nem véletlenül alapozta tehát arra az egyszer? üzenetre a toryk kampányát, mely szerint „Tony Blair hazug – hazug az iraki háború kapcsán és tulajdonképpen minden más esetben is.” E ”taktika” atyja valójában az ausztrál politikai tanácsadó Lynton Crosby, aki ugyanezen stratégiát már egyszer sikerrel alkalmazta hazájában, amikor hozzájárult a munkáspárti Paul Keating kormányának megbuktatásához.

A valójában tehát Blair ellen vívott konzervatív kampány egyetlen szépséghibája, hogy szinte kizárólag kényszer?ségb?l született, s hogy számos tory politikus személy szerint ellenszenvesnek találta azt. A helyzet azonban az, hogy mást nem tudtak volna a kormányzat fejéhez vágni: a számokban a párt nem volt vitaképes ellenfél, lévén leghangzatosabb ellenvetéseik az ellenz? mivoltukon túl nem rendelkeztek gazdasági megalapozottsággal. Irak kapcsán pedig egyenesen a „Blair hazudik” volt az egyetlen mondat, amelyet Howard mondani tudott a háborúról. A Liberális Párttal ellentétben ugyanis a konzervatívok legnagyobb része mindig is támogatta az amerikaiak kezdeményezését, így elvi ellenvetések helyett maradtak a titkosszolgálati adatok kozmetikázásán és hasonló részkérdéseken alapuló kritikák.

A politikai paletta másik oldaláról megközelítve az eseményeket azzal a megállapítással kell indítanunk, hogy Tony Blair valójában sohasem volt különösebben közkedvelt vezet?je az Új Munkáspártnak. Meggy?z?dése sokkal inkább keresztény és emberbarát gyöker?, mintsem szocialista. Sohasem rendelkezett er?s szálakkal a munkásmozgalmak irányába, habár ez a Labour egyik féltett er?ssége volt évtizedeken át (a párt sokáig nélkülözhetetlen pénzügyi támogatásokban is részesült a munkásszervezetek fel?l). Blair sohasem érdekl?dött igazán pártjának története és tradíciói iránt. Legtöbb kollégájával ellentétben iskolaévei alatt – beleértve oxfordi egyetemi tanulmányait is – sokáig még a politika világa iránt sem mutatott komolyabb érdekl?dést. Bár meggy?z?déssel és irányultsággal mindig rendelkezett, érvelni azok mellett hosszabb ideig eszébe sem jutott.

A miniszterelnök hitvallása a Nagy-Britanniában megszokottnál sokkalta egyszer?bb: eszerint a szigetország ma igazságtalan, ahol a társadalmi mobilitást szinte leküzdhetetlen akadályok egész sora gátolja. Önmagát kétséget kizáróan a megfelel? és a szükséges képességekkel rendelkez? vezet?nek tartja, és szíve szerint társadalmi rendszert tekintve (is) közelebb vinné Nagy-Britanniát az Egyesült Államokhoz. Másrészt a szívéhez különösen közel álló társadalmi réteg a tinédzsereké, akiknek életformáját és egészséges körülmények közötti növekedését belpolitikai és civil megnyilatkozásainak állandó fókuszában tartja. Mindenképpen újszer? nem csupán a munkáspárti társadalomszemléletben és politikai felfogásban, de gyakorlatilag a modern brit politikatörténetben is.

Blair azonban nem csupán egy nem túl kedvelt vezet?je a Munkáspártnak, hanem egy hihetetlenül véletlenszer? vezet? is egyben. Ha nincs a pártban rajongásig szeretett John Smith szívinfarktusa, e pozíció nem üresedik meg Blair számára. Smith 1994-ben olyan helyzetben hunyt el, amikor az egész párt az ? személyiségére épült, mint egyetlen reménysugárra a következ? választásokon. Blairre eredetileg senki sem gondolt az utódlás kapcsán – de imponáló személyisége a teljes ismeretlenségb?l végül egy pillanat alatt a karrierje csúcsára emelte. Egyébként már 1983-tól, mindössze harmincéves korától kezdve a Parlament tagja volt. Els? alkalommal egy véletlenszer? visszakozás miatt megüresedett helyen jutott mandátumhoz, azonban tisztességes – ám kezdetben nem túl figyelemre méltó – teljesítménye okán hamarosan már biztos helyet kapott pártja képvisel?i között. Gordon Brown mai pénzügyminiszterrel is ekkorra nyúlik vissza kapcsolata, hiszen hosszabb ideig közös irodában dolgoztak a 80-as évek második felében. Kettejük már ekkor egyetértettek a Munkáspárt – és egyben Nagy-Britannia - megújításának szükségességében, habár meglehet?sen különböz? háttérrel és indíttatással rendelkeztek. Intelligenciájuk és értelmi hozzáállásuk azonban hasonló alapokon állt. Nem véletlen tehát, hogy amikor az újságírók egy közelg? Borwn-miniszterelnökség prioritásait találgatják, a mai pénzügyminiszter legkonkrétabb válasza kísértetiesen ismer?s: „More like America.”





© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány