A 2004-es év talán legjelent?sebb változása a konzervatívok földcsuszamlásszer?, stratégiai gy?zelme a Kongresszusban. A legszemléletesebb alighanem Tom Daschle szenátor elképeszt?en váratlan veresége Dél-Dakotában, a fiatal republikánus John Thune-tól. El?zetes reményeikkel ellentétben tehát a demokraták 2006 el?tt már nem számolhatják fel a konzervatív dominanciát a Házban és a Szenátusban.

Az eredmény egyszer? okok miatt nevezhet? dönt? jelent?ség?nek. A most megszületett (kib?vült) igen jelent?s többségével megsz?nik a motiváció a kompromisszumkeresésre.

„Ha a republikánusok mindent keresztülvihetnek, amit akarnak, ugyan miért kérdeznék meg a demokratákat?” – veti fel (minden bizonnyal jogosan) a kérdést egy washingtoni szakért?.

Napjaink republikánus forradalmának kulcsfigurái szinte kivétel nélkül a ’90-es évek közepén, újhullámként érkeztek Washingtonba. A folyamat eredményeként a kiegyensúlyozottságát oly sokáig ?rz? Kongresszus egyértelm?en jobbra tolódott. A republikánus többség tehát nem új, csupán a méretei azok. A Képvisel?házban némileg biztatóbb a helyzet a demokratákra nézve, olyan új gy?zelmek okán, mint John Breaux louisianai, vagy Bob Graham floridai sikere.

A Szenátus már inkább problémás övezet a demokraták számára. Itt a republikánusok négy hellyel növelni tudták többségüket. A demokraták a helyzet nehézségének megfelel?, új szenátusi vezért választottak (a nagy vesztes Tom Daschle helyére) Harry Reid személyében. Ett?l azonban nem várható harciasabb demokratikus fellépés, ugyanis a választások a demokraták centrista szárnyát er?sítették meg.

Lesújtó szereplésük ellenére a Demokrata Párt elkönyvelhetett egy igazán jelent?s sikert, Barack Obama személyében. Obama a Szenátus els? afro-amerikai tagja Illinoisból. Népszer?sége a Demokrata Pártban valamiféle rock sztáréra emlékeztet, és egyedüliként képes reményt kelt? fellépésre a pártban. Hiszen azért a kongresszus mégiscsak és nagy többséggel jobboldali (lett).