Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Nicolas Sarkozy: Egy nagy entrée
Nicolas Sarkozy: A Grand Entrance
By Bruce Crumley
Time, September 17, 2007


Mióta május 16-án átvette Franciaország elnöki tisztét, Nicolas Sarkozy lendülete szinte mindenkit leny?gözött. A belpolitika frontján a munkaer?piac lendületbe hozását, adócsökkentést, a b?nmegel?zés javítását és a bevándorlás-politika szigorítást célzó reformcsomagokat dolgozott ki és terjesztett a parlament elé, miközben a külpolitikában segített elmozdítani a holtpontról az Európai Unió intézményi struktúráját átalakítani kívánó párbeszédet, sikeres tárgyalásokat folytatott hat, Líbiában évek óta bebörtönzött bolgár orvos szabadon bocsátásáért, és George W. Bushsal való találkozásakor szorosabbra fonta a francia-amerikai szövetséget.

Képes lesz ezt az ütemet tartani a továbbiakban is? A nyári „Sarko Show” lecsengése után szeptemberben már a kritikus hangok is megjelentek az új elnök politikáját illet?en. A Times elismert szakért?ket kért fel, hogy fejtsék ki véleményüket Sarkozy elnökségének els? hónapjairól, programja véghezvitelének jöv?beni esélyeir?l.


Alain Duhamel, az RTL Radio és a Libération politikai elemz?je


Nicolas Sarkozy rendkívül sikeres nyarat tudhat maga mögött, de ?sszel már jóval nehezebb dolga lesz. Ennek oka egyszer?: eddig szinte mindenért ? volt a felel?s, ami történt, ezután azonban az események folyásába más politikusok és küls? körülmények is beleszólnak.

Az elnökség els? hónapjaiban elképeszt? dinamizmust mutatott. Közkedveltsége Charles de Gaulle-éval vetekszik, annak legnépszer?bb id?szakaiban, és messze felülmúlja más el?deiét. A nyitás politikájának meghirdetésével sikerült szocialista politikusokat is maga mellé állítania, el?segítve ezzel a pártok közötti együttm?ködést, melynek nincs nagy múltja Franciaországban. Kit?n?en használta fel a médiát arra, hogy a kampány alatt tett ígéreteinek teljesítését kommunikálja, így az adóreform megindítását, a b?nözéssel szembeni keményebb fellépést, és a 35 órás munkahét rugalmasabbá tételét. Nem volt még olyan elnöke Franciaországnak az Ötödik Köztársaság történetében, aki ily rövid id? alatt ennyi döntés mögött ott állt volna. A felmérések szerint pedig igen vonzó e hiperaktivitás a választók szemében.

A francia szavazók mindemellett híresek arról, hogy hajlamosak rendkívül gyorsan megváltoztatni politikai nézetüket. Az újdonság érzésének elmúltával a franciák nagyon hamar visszanyerik alapvet?en kritikus beállítottságukat. A támogatók eredményeket akarnak látni, els?sorban a munkanélküliség csökkenését (ami ma hivatalosan 8 százalék), vagy a reálbérek növekedését. A gazdaság növekedése azonban, ami nem valószín?, hogy 2007-ben meghaladná az évi 2 százalékot, túl gyenge ehhez, az államháztartás hiánya pedig túl magas. Tehát gazdaságpolitikai mozgástere jóval sz?kebb, mint ahogyan azt Sarkozy szeretné.

Az elnök céljai között szerepel továbbá a nyugdíjrendszer megreformálása, és a munkaer?-piac liberalizálása. A következ? száz nap témái között pedig ott szerepel a bevándorlás, az igazságszolgáltatás szigorítása és az oktatás, melyek mind népszer? intézkedéseknek t?nnek, de jelen társadalmi kontextusban nem veszélytelenek. A siker e területeken azért sem elhanyagolható számára, mert a következ? megmérettetés, a márciusi önkormányzati választások id?szaka már nincs olyan messze.


Dominique Moise, a Francia Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének szenior tanácsadója


Sarkozy elnöki nyitánya a világ minden táján pozitív értékelést kapott. Egyaránt aktívan lépett fel Líbiában, Brüsszelben és Washingtonban, miközben az otthoni fronton is nagy lendülettel vette bele magát a munkába. Mindezzel azt az üzenet küldte, hogy Franciaország végre felébredt Csipkerózsika álmából. Mostanra egyre többen kérdezik, meddig képes ezt a lendületet fenntartani.

Gyakorlatilag senki nem kérd?jelezi meg azt, hogy Sarkozy napjaink legdinamikusabb és legtehetségesebb francia politikusa. Bebizonyította, hogy fáradhatatlan vezet?, aki képes meghatározólag fellépni a politika minden területén. Eddigi teljesítményét figyelve mégis az látható, hogy politikus géniusza sokszor elnyomja államférfiúi mivoltát: a megoldások, melyeket sietve felvázol, sok esetben épp az orvosolni kívánt probléma f? elemeire nem kínálnak gyógyírt.

E paradoxon jól tetten érhet? a külpolitikában. Sarkozy az európai ügyeket külpolitikája kiemelt fajsúlyú területének tartja, de nacionalista szemszögb?l közelíti meg ?ket. Így például kiemelked? szerepe volt abban, hogy Európa vezet?i elfogadták az alkotmány helyébe lép? egyszer?sített alapszerz?dés tervezetét, azonban folyamatosan kritikával illeti az Európai Központi Bankot, és elnökét Jean-Claude Trichet-t, amiért nem a franciák szája íze szerint alakítja az európai monetáris politikát. De ugyanígy mily nagyvonalú európai volt, mikor évek tárgyalássorozatától mentette meg Brüsszelt a Líbiában fogva tartott orvosok szabadon bocsátásakor, hogy aztán egy külön ügyletet kössön Tripolival. Emellett kit?n? munkát végzett amerikai útján, mellyel sokat javított a francia-amerikai kapcsolaton. De a Líbiával megkötött katonai és nukleáris különmegállapodás nem biztos, hogy szintén ebben az irányban hatott.

A belpolitikában gyakran hallani Sarkozyt?l, hogy liberalizálni akarja a piacot. Lépései viszont azt mutatják, hogy szíve mélyén nem támogatja a gazdasági liberalizációt. Erre kit?n? példa a Gas de France és a Suez egyesülése. Továbbá nagy húzás volt Sarkozyt?l, hogy tovább gyengítette a Szocialista Pártot azzal, hogy több vezet? személyiségét is bevette a csapatába. Azonban szintén kétségtelen politikai kalkulációk állnak amögött is, hogy oly lelkesen támogatja a szocialista Dominique Strauss-Kahn kampányát az IMF elnöki posztjáért. Sarkozy tetteinek hátterében tehát a motívum igencsak megkérd?jelezhet?, és sok esetben ellent is mond kijelentett célkit?zéseinek.

Így tehát, ha továbbra is sikeres akar maradni, mindenképp át kéne gondolnia azt, amit mond. Emellett jobban tenné, ha nem akarna a politika minden területén aktívnak mutatkozni, és hosszabb távon odaállna egyes ügyek mögé, melyekben aztán tartós eredményeket mutathat fel.


Marielle de Sarnez, a Centrista Unió a Francia Demokráciáért igazgatóhelyettese


Sarkozy els? napjai egy területen kiemelked?en sikeresek voltak: felismerte, hogy hosszú évek passzív, háttérbe vonuló chiraci vezetési stílusa után a franciáknak olyan elnökre van szükségük, aki magát helyezi el?térbe, a nemzetet pedig maga mögé. Ezt leszámítva Sarkozy eddigi elnöksége korántsem oly briliáns, mint azt a média sugallja. Azt el?ttünk álló politikai szezon pedig már sokkal nehezebbnek ígérkezik a számára.

Az elemz?k közül nagyon kevesen vizsgálták meg, mit is okoznak majd döntései. Így például a meghirdetett adóreform 2008-tól évente 20 milliárd eurójába kerül majd az országnak, anélkül, hogy bármivel is serkentené a lanyha gazdasági növekedést. Sarkozy semmit nem tett annak érdekében, hogy visszájára fordítsa az ország kereskedelmi mérleg-deficitét, vagy hogy megállítsa az államadósság növekedését. A munkanélküliség csekély csökkenése pedig elfedi azt a szomorú tendenciát, hogy a vállalatok egyre kevesebb új munkahelyet teremtenek. Sarkozy rossz üzeneteket küld európai partnereinknek is azzal, hogy vonakodik meglépni a gazdasági reformokat, vagy betartani azokat az el?írásokat, melyekkel kapcsolatban elvárjuk, hogy az eurózóna minden országa tiszteletben tartsa. El?bb-utóbb Sarkozynek vagy meg kell szorítania a nadrágszíjat, vagy komoly következményekkel kell számolnia.

A külpolitikában hasonlóképp nagy feneket kerített a kis eredményeknek. A kit?n? finis ellenére a líbiai orvosok kiszabadításáért az elismerés 99 százalékban az EU diplomatáinak sokéves er?feszítéseit illeti. Az amerikai kapcsolatok felélénkítése pedig nem tudja eltakarni – és nem is lenne szabad, hogy eltakarja – a nézeteltéréseket, melyek Franciaország és Európa, illetve az Egyesült Államok között feszül, és nem csak Irak kapcsán. Emellett pedig nehéz lenne pozitív szavakkal illetni az új egyszer?sített európai alapszerz?dés tet? alá hozásában szerzett érdemeit, miközben más kérdések kapcsán azt az üzenetet küldi Berlinbe és a többi európai f?városba, hogy a deficit lefaragását és a gazdaság megreformálását célzó döntéseitek ránk nem vonatkoznak.

Itt lenne az ideje leülnie, és végre azzal foglalkoznia, ami hasznos, nem pedig azzal, ami növeli népszer?ségét.


Josef Joffe, a német Die Zeit hetilap szerkeszt?je


Sarkozy tisztes demokratikus mandátummal került hatalomra, 64 százalékos népszer?ségi indexe láttán szinte minden politikust irigység fog el. Mindennek ellenére mégis egy szolid puccsot hajtott végre a francia állam élén, hiszen az alkotmány 21 cikke kimondja, hogy a miniszterelnök az, aki meghatározza az ország f? politikai irányvonalát, nem pedig az elnök. Ezzel szemben a mai Franciaországban Sarkozy az egyetlen, aki az iramot diktálja. A kérdés csak az, hogy melyik irányba?

Sarkozy tudja, milyen kifejezéseket kell használni, így szótárában gyakran el?fordul a „globalizáció” és a „liberalizáció”. Mikor azonban a komoly gondokkal küszköd? francia munkaer?piac reformjáról esik szó, a „finomítás” az, amivel döntéseit jellemezhetnénk. Inkább kalapálgatja azt a 35 órás munkahetet, ahelyett, hogy egyetlen huszárvágással kib?vítené. A munkahatékonyság növelése érdekében a túlóra megadóztatását akarja eltörölni. És hogyan akarja felgyorsítani a gazdaság növekedési ütemét? Nos, err?l el?ször hívjunk össze egy bizottságot.

Az „angolszász kapitalizmus” többé már nem tabu az Elysée Palotában. De van némi franciás pótlólagos jelentéstartalma: a gazdaság irányítását azért továbbra is hagyjuk meg az államnak. Legyenek nemzeti gazdasági bajnokaink, mint a Gaz de France és a Suez egyesüléséb?l létrejöv? közm?szolgáltató, amely lényegében egy állami ellen?rzés alatt álló monopólium. Nem számít, ha Brüsszelben rossz szemmel néznek a fejleményekre. Sarkozy már úgyis megtámadta az Európai Központi Bank függetlenségét.

A változás a külpolitikában viszont mindenképp tetten érhet?. A francia-amerikai kapcsolatok javulóban vannak. Minden bizonnyal tetszik George Bushnak, amint azt hallja, hogy Sarkozy az orosz vagy a kínai gazdaságpolitikai eszközöket kritizálja, vagy épp kemény hangot üt meg Iránnal szemben. Eközben európai ügyekben egyre inkább szembe kerül Angela Merkellel.


Philip H. Gordon, a washingtoni Brookings Institution munkatársa, Sarkozy könyvének fordítója


Nem lenne nehéz Nicolas Sarkozy három hónapos „hiperelnökségének” jöv?beni összeomlását megjósolni. A franciák ugyanis hírhedten ellene vannak a változásnak, és történelmileg bizonyított az is, hogy bármikor képesek megállítani és visszafordítani egy már megkezdett reformot. Ha egy kormányt épp nem demonstrációk döntenek meg, akkor majd a választásokon leszavazzák. 1978 és 2007 között a franciák ugyanis mindig az ellen a párt ellen szavaztak, amelyet négy évvel azel?tt hatalomra juttattak. Ehhez adjuk még hozzá az ambiciózus Sarkozy hiperaktivitását, a médiára való fittyet hányását, és minden feltétel adott ahhoz, hogy egy rendszer megbotoljon, kifáradjon, és túl sok ellenséget szerezzen magának, miel?tt bármilyen komolyabb eredményt fel tudna mutatni.

Kézenfekv? lenne ezzel érvelni, de szerintem elhibázott. Sarkozy úgy került megválasztásra, hogy a gyökeres változás mellett kampányolt, hitet tett a kemény munka, a fegyelem, az adók csökkentése, s?t még az Egyesült Államokhoz való közeledés mellett is. Gy?zelme azt az üzenetet hordozza, hogy a franciák sokkal nyitottabbak a változásra, mint ahogyan azt a közgondolkodás tartja. Ráadásul Sarkozy helyzetét nagyban megkönnyíti az ellenzék demoralizáltsága és fragmentáltsága, amely így képtelen lenne bármilyen alternatívát felkínálni a választók számára. Erre még maga Sarkozy is rásegített azzal, hogy a Szocialista Párt egyes vezéralakjait beemelte csapatába. Továbbá minden retorika ellenére Sarkozy elég okosnak mutatkozik ahhoz, hogy ne bolygasson meg nagyon olyan kényes ügyeket, mint a 35 órás munkahét vagy a fels?oktatási reform.

Az elemz?k általában Margart Thatherhez hasonlítják Sarkozyt, de még megfelel?bb párhuzam talán Tony Blair lenne. Sarkozyhez hasonlóan, kezdetben a fiatal Blair is támadást indított a párt és az országos politika szent tehenei ellen, és hasonlóképp érték vádak azzal kapcsolatban, hogy túl nagy hatalmat vesz a kezébe, ignorálja a parlamentet, manipulálja a médiát, és túl közel viszi országa külpolitikáját a Washington által képviselt vonalhoz. Viszont Blair három egymást követ? választást nyert meg, ellehetetlenítette politikai ellenfelét, felrázta a gazdaságot, alapvet? demokratikus reformokat léptetett életbe, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Britannia véleménye valódi erejéhez mérten jóval nagyobb súllyal essen latba a nemzetközi porondon. Végül Blair népszer?sége történelmi mélypontra esett vissza, az iraki háború melletti kiállása pedig már túl nagy lépésnek bizonyult. Erre azonban 10 év után, nem 100 nap után került sor. Én Sarkozyt?l is hasonló kifutást várok.





© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány