Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Német elnökség: pozitív mérleg
Présidence allemande: retour sur un bilan positif
Anne-Lise Barrière et Claire Rothfuss
Euros du Villages, le 2 juillet 2007


Amikor Németország 2007. január 1-jén átvette az Európai Unió soros elnökségét, igen komoly feladatoknak nézett elébe. Az EU ugyanis kett?s válságban volt, s meg kellett találni az ebb?l kivezet? kiutat. Az egyik válság intézményi jelleg? volt, amit az Alkotmányszerz?dés tervezetének 2005 tavaszi francia és holland elutasítása eredményezett; a másik válság bizalmi jelleg?: az uniós állampolgárok bizalma megrendült az EU-ban, mivel az képtelennek bizonyult a globalizáció kihívásainak kezelésére, az embereket foglalkoztató kérdések megválaszolására.

A német elnökség hosszú készül?dés és ennek megfelel?en kit?n? felkészültség mellett látott neki feladatainak. Rögtön az els? sikert a Római Szerz?dések 50. évfordulója alkalmából aláírt Berlini Nyilatkozat jelentette, amelyben az uniós tagállamok hitet tettek az európai integráció értékei és célkit?zései mellett. Ezzel már az elnökség kezdetén sikerült olyan lendületet adni az Uniónak, ami a kés?bbiekben egy sor kérdésben lehet?vé tette az el?relépést: a politikai és intézményi folyamat újraindítása, az energiabiztonság és az éghajlatváltozás, a lisszaboni stratégia megújítása, a nemzetközi terrorizmus és a határokon átnyúló b?nözés, egy új „keleti politika” kialakítása, a közel-keleti békefolyamat, valamint az EU és állampolgárai közötti bizalom helyreállítása terén. Nézzük meg, milyen konkrét eredményeket sikerült e területeken felmutatni!

Angela Merkel német kancellár asszony a legfontosabb intézményi kérdések napirendre t?zésével – nagyon helyesen – meg akarta várni a francia elnökválasztás végét, ezért el?ször a gazdasági, energetikai és környezetvédelmi kérdésekre összpontosított. A március 8-9-i csúcson annak ellenére komoly sikereket ért el, hogy e kérdésekben korántsem volt stabil konszenzus a tagállamok között. Az egyik legfontosabb eredmény kétségkívül az éghajlatváltozás és a környezetszennyezés elleni er?teljesebb uniós szerepvállalás elfogadtatása volt, ami konkrét vállalásokban öltött testet: a tagállamok elkötelezték magukat amellett, hogy 2020-ig 20%-kal csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását, s ugyaneddig 20%-kal emelik a megújuló energiaforrások arányát az energiatermelésben. A francia elnök, Jacques Chirac elérte, hogy az atomenergiát is elismerjék, mint olyan energiaforrást, amely nem jár üvegházhatású gázok kibocsátásával, s ezáltal hozzájárulhat a globális felmelegedés elleni harchoz. Tulajdonképpen ezen a csúcson fektette le a német elnökség a júniusban Heiligendammban tartott G8 csúcstalálkozó alapjait is, ahol a hét vezet? ipari ország, valamint Oroszország vezet?i nyilatkozatban vállalták, hogy „komolyan megfontolják üvegházhatásúgáz-kibocsátásuk 2050-ig való megfelezését”.

A márciusi csúcson döntés született továbbá a gáz- és villamosáram közös piacának létrehozásáról, valamint az uniós energiaellátás biztonsága fokozásának és az európai szolidaritás meger?sítésének szükségességér?l. Napirendre került a lisszaboni stratégia megújítása is, ami 2000-es indulásakor azt a célt t?zte ki maga elé, hogy az EU-t 2010-re a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává tegye. Azóta nyilvánvalóvá vált, hogy a célkit?zések túl ambiciózusra sikeredtek, a márciusi csúcson mégis született néhány fontos döntés a stratégia továbbvitelér?l: többek között a bürokratikus költségek 2012-ig való 25%-os csökkentését célzó akcióterv elfogadásával; egy Európai Technológiai Intézet 2007 végéig való felállításának tervével; valamint egy egységes fizetési térség létrehozásának tervével.

A külpolitika terén szintén számos dosszié volt napirenden, így a közel-keleti békefolyamat újraindítása, Koszovó kérdése, a transzatlanti kapcsolatok szorosabbra f?zése, az Oroszországgal való kapcsolatok megújítása, valamint egy új szomszédságpolitika kialakítása. A német elnökség természetesen nem áltatta magát azzal, hogy e kérdések bármelyikét is átfogóan és megnyugtató jelleggel képes lesz rendezni, a ténylegesen elért eredmények azonban talán még a szerény várakozásokat is alulmúlták. Az izraeli-palesztin konfliktus terheltsége, valamint az általában forrongó közel-keleti helyzet lehetetlenné tette bármilyen haladás elérését; ugyanígy Koszovó kérdésében sem volt áttörés, mert az ENSZ Biztonsági Tanácsa alapvet?en megosztott a feltételes függetlenséget támogató Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország, valamint az azt vétóval fenyeget? Oroszország között.

A transzatlanti kapcsolatok elmélyítésére tett kísérlet eredményeképpen döntés született egy Transzatlanti Gazdasági Tanács felállításáról, amely a két fél közötti gazdasági kapcsolatok szorosabbra f?zését és ezzel összefüggésben bizonyos harmonizációs lépéseket t?zött ki célul.

A május 18-án Szamarrában tartott EU-Oroszország csúcsra mindkét fél úgy érkezett, hogy nem reménykedett az áttörésben, a kapcsolatok ugyanis számos korábbi esemény okán rendkívül fagyossá váltak. Haladást kizárólag néhány technikai kérdésben sikerült felmutatni, így például a határokon átnyúló együttm?ködés meger?sítése, a vámok, a b?nözés és a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelem fokozása, valamint egy energiaellátással kapcsolatos korai el?rejelz?-rendszer felállítása kapcsán. Minden más téren a csúcs kudarcot vallott. Nem sikerült megújítani a 2007 szeptemberében lejáró Partnerségi és Együttm?ködési Megállapodást, els?sorban a lengyel ellenállás miatt. Lengyelország a sertéshús oroszországi importtilalmának feloldását követelte, valamint hogy Moszkva írja alá az Energia Chartát, amire utóbbi továbbra sem mutatott hajlandóságot. A találkozó hangnemét keményítette az Észtország és Oroszország között kirobbant diplomáciai konfliktus a tallinni szovjet katonai emlékm? áthelyezése kapcsán, vagy a Litvániába irányuló orosz k?olajszállítások hirtelen elakadása azt követ?en, hogy az ország olajfinomítóját nem a Kreml által kiszemelt orosz vállalat szerezte meg. Az EU ezúttal „összezárt” az orosz „fenyegetésre” érzékenyebb keleti partnerei mögött, ami sajátos fordulópontnak tekinthet?.

Természetesen mindkét fél tisztában van a kölcsönös egymásrautaltsággal: Oroszország számára nélkülözhetetlenek az energiahordozók európai exportjából származó bevételek, s ugyanígy Európa sem boldogulhat az orosz földgáz és k?olaj nélkül. Ezért aztán mindkét fél részér?l megvan az igény arra, hogy az EU-orosz együttm?ködésnek komolyabb stratégiai jelleget adjanak. Az EU er?feszítései egyébként egy megújított „Ostpolitik” kialakítására irányulnak, ami Ukrajnán és Belorusszián kívül a Kaukázus és Közép-Ázsia országaival is szilárdabb alapokra helyezné a kapcsolatokat. Nem kizárt azonban, hogy ez újabb konfliktusforrás lehet Oroszországgal. A német elnökség alatti fejlemények mindenesetre nyilvánvalóvá tették, hogy a keleti tagállamok sokkal összetettebb és érzékenyebb módon viszonyulnak Oroszországhoz, mint nyugati társaik, akik talán megértették, miért lenne szükséges az Oroszországgal való együttm?ködést a bilaterális csatornákból a közös kül- és biztonságpolitika szintjére terelni.

A legérzékenyebb kérdésre, az EU intézményi szint? újraindítására a június 21-i csúcson került sor, melynek célja az volt, hogy kivezesse az EU-t abból a zsákutcából, amiben két éve vesztegelt. A német kancellár asszony el?zetesen annak a reményének adott hangot, hogy az Alkotmányszerz?dés tervezetének alapvet? jellegét meg lehet majd ?rizni, kés?bb azonban úgy módosította elvárásait, hogy abból a lehet? legtöbbet át lehessen menteni. Feladata annál nehezebb volt, mivel kompromisszumot kellett találni azon országok között, amelyek a tervezetet eredeti formájában ratifikálták (összesen 18-an, közülük Spanyolország és Luxemburg népszavazás útján), akik referendumon elutasították (Franciaország és Hollandia), és akik még nem léptek, de er?s fenntartásokat tápláltak iránta (Lengyelország, Egyesült Királyság, stb.).

Az alapvet? célok sikerültek, s a csúcson politikai megállapodás született a „reformszerz?dés” névre keresztelt új Szerz?dés legf?bb pontjairól. Ennek értelmében már 2009-t?l fontos változások léphetnek életbe: az EU élén egy két és fél évre megválasztott állandó elnök áll majd; létrejön a meger?södött kül- és biztonságpolitikai f?képvisel? posztja; a kett?s többség elvei szerint módosul a döntéshozatal rendje; jelent?sen kiterjesztik a min?sített többséggel hozott döntések, valamint az együttdöntési eljárás alá es? területek számát; végül, de nem utolsósorban az EU kötelezettséget vállal a globális felmelegedés elleni küzdelemben, s közös energiapolitika kialakításával kívánja er?síteni az európai szolidaritást. Az eredmények azonban érzékeny kompromisszumok mentén formálódtak.

Így például a vétóval fenyeget?z? lengyelek nem érték el ugyan eredeti céljukat, a szavazási súlyok négyzetgyökös elv szerinti módosítását, de azt igen, hogy a kett?s többség szerinti szavazást (amelyben egy min?sített többséggel meghozandó döntéshez a tagállamok 55%-ának támogatása szükséges, akik egyúttal az EU lakosságának 65%-át képviselik) 2014-ig befagyasszák. Adott esetben pedig akár 2017-ig is kérni lehet, hogy a Nizzai Szerz?désben meghatározott szavazati súlyok alapján voksoljanak. Az Egyesült Királyság kérésére módosították az „európai külügyminiszter” elnevezést „kül- és biztonságpolitikai f?képvisel?re”, ezt azonban csak a „miniszter” elnevezés szuverenitást sért? volta miatt tették, a tartalomban nem következett be módosulás: az új poszt várományosa egyesíti majd a most a Tanács és a Bizottság között szétforgácsolt külkapcsolatok területét. London kimaradhat továbbá az Alapvet? Jogok Chartájának kötelez? alkalmazásából is. Franciaország pedig elérte, hogy a szerz?désb?l kikerüljön a „szabad és torzításmentes” versenyre való utalás.

„A német elnökség véghezvitte azt, amit sokan lehetetlennek tartottak” – kommentálta az eseményeket Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter. Valóban, aligha tagadható, hogy a német elnökség nemcsak egy „útitervet” tett le az asztalra, hanem konkrét mandátumot a szerz?dés kidolgozására 2007 második félévében összeül? kormányközi konferencia számára, s ezzel újra reményt és bizalmat adott Európának. Kétségtelen azonban, hogy a kompromisszum elérése csak érzékeny áldozatok árán volt lehetséges, ami az eredeti Alkotmányszerz?dés néhány fontos el?relépésének elvetését eredményezte. „Az új szerz?dés az európai eszme visszaszorulását fémjelzi” – állapították meg közös nyilatkozatukban Romano Prodi olasz, Jean-Claude Juncker luxemburgi és Guy Verhoftadt belga kormányf?k. Akárhogy is van, a német elnökség rendkívüli teljesítményt tett le az asztalra, kit?n? tárgyalási és kompromisszumkeres? magatartása kihozta Európát a bénultság állapotából. Ezt a lendületet kell meglovagolnia a 2007. július 1-jén a stafétabotot átvev? portugál soros elnökségnek, hogy végigvigye az új szerz?dés projektjét.





© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány