Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Egy történet nélküli ember
A Man Without History
By David Marquand
The New Statesman, May 7, 2007


Tony Blair miniszterelnöksége paradoxonként indult és tragédiaként végz?dött. A választási eredményeket tekintve eddig ? volt a Munkáspárt legsikeresebb politikusa, és a második világháború óta a két legsikeresebb brit pártvezet?k egyike. A Munkáspárt történetének legnagyobb arányú választási gy?zelmét aratta 1997-ben. Ilyen arányú többséget egyetlen párt sem tudhatott magáénak az Egyesült Királyságban 1935 óta. A számoknál sokkal jelent?sebb volt a Munkáspárt programjának fókusza, mely úgy t?nt, a társadalom minden szegmense érdekeinek összefogására képes lesz. Maga Blair pedig – az osztálynélküli, a gyökértelen, az illékony ideológiát valló – úgy t?nt, hogy egy személyben képes megtestesíteni mindazokat az ellentéteket és ellentmondásokat, melyek az ?t megválasztó társadalomban feszülnek.

Ennek azonban ára volt. A Blair-kormány nem volt más, mint a Blair-projekt véghezvitelének az eszköze – épp úgy, ahogyan a Thatcher-kormány a Thatcher-project eszköze volt. A kett? között persze komoly eltérés mutatkozik. Thatcher forradalmi változásokat hozott. Célja az volt, hogy gyökerest?l tépje ki nemcsak a 70-es, de a 60-as évek kormányainak örökségét a brit politikai palettáról. A Blair-kormányzat teljesen más volt. Belpolitikai kérdésekben Blairt inkább a konszolidáció szándéka vezérelte, mint a forradalmi változtatásé. A legutolsó, ami szándékában állt, az épp a Thatcher-örökséggel való szakítás volt. Át akarta venni azt, hogy összegezve aztán mélyen elültethesse a társadalom pszichéjében. Ennek érdekében némiképp finomított rajta. Thatcherrel ellentétben ? nem tudta elmondani az embereknek, mit is akar igazából. Hajóján épp úgy helyet kaptak a Thatcher-éra kárvallottjai, mint ahogyan annak haszonélvez?i is, el?bbieket pedig a fedélzeten kellett tartania valahogy. Emellett a pártot is mindvégig maga mellett kellett tartania, és habár az t?zön-vízen át hajlandó lett volna kiállni mellette a választási gy?zelem érdekében, a neo-thatcheriánus ideológia már nekik is sok volt. Tehát a koalíció, mely lehet?vé tette az ország irányítását, nem bizonyult megfelel?nek ahhoz, hogy véghezvigye azt, amit kezdetekt?l szeretett volna.

Ez jelentette a paradoxont hatalomra kerülésekor, ezt némiképp sikerült oldania. Ennek eszközeként az újítás állandó hangoztatása szolgált. Retorikájában a régi hetek, a régi konfliktusok, a régi ellentmondások mind feloldódtak a világraszóló újítások sugarai alatt. Az új rend egyszerre volt centralista és decentralista, egalitárius és inegalitárius, Európa-párti és Amerika-párti, elkötelezett az emberi jogok és a parlamenti szuverenitás meger?sítése mellett.

Valahonnan – talán Bill Clinton eszköztárából, de még inkább Anthony Giddens és az uralkodó korszellem útmutatásaiból – el?húzta a harmadik út kifejezést, amelyet már Harold Macmillan is használt a középs? út néven 60 évvel korábban. Ki tudja miért, de m?ködött. Az ezredforduló végére a harmadik út elt?nt, hogy Blair politikájában átadja helyét egy új ügynek: a demokrácia és igazságosság terjesztése nemzetközi hadjáratának. E vonás már kezdetekt?l fogva jelen volt Blair politikájában, a koszovói konfliktus azonban elemi er?vel hozta a felszínre. Blair a nyugat héjája. Nemzetközi hírnevet szerzett Milosevics-ostorozásaival. 1999-ben, a háború idején tartott chicagói beszédében Slobodan Milosevicset és Szaddam Husszeint nevezte meg a világ békéjét fenyeget? két legnagyobb veszélyforrásnak, és elérkezettnek látta az id?t a második világháború utáni világrend alapkövének, a belügyekbe való be nem avatkozás elvének revideálását. Blair a belpolitikai konzervatívból a nemzetközi aréna forradalmárává lépett el?.

A hidegháború utáni új világrendben a nemzeti határok már nem számítanak szentnek és sérthetetlennek, mondta. A gonosz vezet?ket, mint Szaddam Husszein és Slobodan Milosevics, meg kell büntetni, és nem a nemzetközi jog megsértése, hanem hazájukban folytatott pusztító ténykedésük miatt. A chicagói beszéd készítette el? Blair tragédiáját, amelynek bekövetkezése 2001. szeptember 11-e után vált elkerülhetetlenné. Blair ez után a Munkáspárt misszióját kiterjesztette a brit szigetek határain kívülre, a nemzetközi porondra, mint a szabadság érvényre juttatásáért folytatott globális küzdelem harcosa. Winston Churchill szavait használva Blair az amerikaiaknak ígéretet tett, aminek jelent?sége csak hónapok múlva vált mindenki számára világossá: „Ott voltunk veletek az elején. Ott is maradunk veletek a legvégéig!” Habár kevesen látták akkor, e két mondat véget vetett a dics? éveknek, melyek akkor vették kezdetüket, mikor Blair miniszterelnökként 1997-ben el?ször léphette át a Downing Street küszöbét. Mind retorikában, mind érzelmileg az Egyesült Államok modernkori történetének legreakciósabb kormánya mellé kötötte magát.

Ett?l kezdve nem volt visszaút. Lefelé a lejt?n egyik lépés elkerülhetetlenül követte a másikat. A döntés a Szaddam Husszein ellen megindítandó háborúról; a döntés, hogy a tömegpusztító fegyverek felszámolásának álcájával indítsanak meg egy rendszerváltást célzó katonai beavatkozást; a döntés, hogy a titkosszolgálati vizsgálatok nem kell?képpen megalapozott eredményeit az el?re elhatározott lépések alátámasztásául használják föl; a döntés, hogy ellene menjenek az ENSZ akaratának és megcsúfolják az Európai Unió alapelveit; és a döntés, hogy háborúba küldjék a brit katonákat, a lakosság egyöntet? tiltakozása közepette. Persze a szekták közötti állandó villongásokkal, folyamatos terrorcselekményekkel és óriási emberáldozatokkal telet?zdelt, Szaddam utáni Irak képe miatt nem egyedül Blairt terheli a felel?sség. Britannia szerepe ebben jóval kisebb, mint Amerikáé. Morális tekintetben Blair épp annyira b?nös, mint Bush.

De hol fordult minden rosszra? Miért változott át a mosolygós, gavallér Blair dühöng?, megszállott bikává? A válasz egyszer?nek t?nik. Mert teljes mértékben meg volt gy?z?dve arról, hogy országa és a világ javát szolgálja. Bukása így sokkal inkább erejének, mint gyengeségének tudható be. Blair tragédiájának f? oka leginkább egy olyan intellektuális torzulásban keresend?, mely egyre jellemz?bb napjaink politikai kultúrájára. A legkifejez?bb szó erre: a jelenben élés. Blair id?nként szabadkozott hiányos történelmi ismeretei miatt. Bukásának oka mégsem az volt, hogy nem volt megáldva történelmi érzékkel, hogy képtelen volt történelmi kontextusban gondolkodni. Megszállottja volt az újdonságoknak, legf?képp, ha azok valamilyen pompás szociológiai köntösbe bújtak. Ironikus módon az a jelenbeliség taszította Blairt a mélybe, ami annak idején oly magasra emelte. A politika története során nem el?ször nyert bizonyítást, hogy a pokolba vezet? út egy korábban épp a mennybe viv?nek pontos másolata.





© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány