Amikor a kétezerötös esztend? kezdetét vette, a dollár árfolyama hétéves mélyponton volt, az olajárak az 50 dolláros hordónkénti szint felé csaptak, az el?rejelzések pedig az addiginál is alacsonyabb termelékenységi szintr?l és egyre növekv? munkaer?árakról szóltak. Ez a kombináció a múltban el?bb-utóbb egyet jelentett a súlyos inflációs gondokkal, majd megszorításokkal teli pénzügyi intézkedésekkel. Amit jelenleg tudunk az az, hogy a 2003-as 1,9%-ról 2004-ben 3,3%-ra emelkedett az infláció. Értsük-e tehát mindezt úgy, hogy mindez egy gyors ütem? áremelkedési hullám kezdete?

Minden bizonnyal nem. Ahogy megannyi gazdasági trend esetében, úgy jelenleg is áll az a megállapítás, mely szerint a múlt nem prológusa a ma üzletének. Természetesen nem állíthatjuk, hogy a közel-keleti helyzet, az olajár s ezer más külhoni tényez? ne lenne jelent?s, ám els?sorban azt a változást kell figyelembe vennünk, amely az elmúlt évtizedben az Egyesült Államok inflációs folyamataiban lezajlott. Ez ugyanis olyannyira széls?séges változás volt, amelynek – a maga nemében – még az említett küls? tényez?k sem érnek a nyomába.

El?ször is, a Központi Bank (Federal Reserve, Fed – a szerk.) minden korábbinál szélesebb kör? és mélyebb bizalmat épített ki a pénzpiac szerepl?i körében, mint az inflációellenes küzdelem elkötelezett és komolyan vehet? harcosa. Másodszor, a tovább élénkül? nemzetközi verseny továbbra is fenntartja az árakat leszorító és az infláció kordában tartása végett lent is tartó hatását. Harmadszor, a technológiai háttéren alapuló modern gazdaság gyors ütem? fejl?dése tartósan csökkent? hatást fejt ki a munkaer?piacra jellemz? árakra. Az infláció szerepe a gazdaságban tehát vitathatatlanul és gyökeresen átalakulóban van.