Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Néhány gondolat a közigazgatás korszerűsítéséről

Megjelent: 2006. március – 2. évfolyam 3. szám

Oldalak: 1 2 » Oldaltörés nélkül

DR. KARA PÁL nyugalmazott államtitkár.
A közigazgatás korszerűsítése – egyfelől – minden valószínűség szerint a modern államok történetének, ha nem is a leghálásabb, de mindenképpen az egyik leggyakrabban előforduló téma- és problémaköre. Számtalan nemzetközi példa is hozható öreg kontinensünkről, de ha szigorúan saját országunkban maradunk, akkor is tény, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kapcsán létrejött első felelős magyar minisztérium, egészen pontosan annak belügyminisztere már célul tűzte ki az ország közigazgatásának átfogó korszerűsítését. Sajnos a közismert történelmi körülmények folytán ebből szinte semmi nem valósult meg, a kiegyezés után azonban végül is csodálatra méltó gyorsasággal kiépült egy számos tekintetben európai színvonalú, akkor modernnek, sőt korszerűnek ítélhető közigazgatás, amelyet persze szinte azonnal korszerűsíteni kellett – állította abban az időben is sok szakember. Az első világháborút követően a sajátos intermezzót jelentő tanácsköztársaság is minden bizonnyal sürgősen megkezdte volna az éppen csak kiépített államszervezet és közigazgatás korszerűsítését, ez azonban idő hiányában nem történt meg.

A kormányzóság idején, a húszas években számos intézkedés történt a modernizáció érdekében, mégis a korszak kiemelkedő államférfija és közigazgatási zsenije, Magyary Zoltán természetesen a korszerűsítést tűzte ki élete alapvető céljául, és ennek érdekében, akár mint kormánybiztos, akár mint a korszak egyik szellemóriása, igyekezett sokat tenni. Sajnálatos, hogy kiváló tevékenységének nagy többsége „csak” elméleti munkaként maradt ránk, az államszervezetet és a kormányzati/önkormányzati munkát igazából nem sikerült megreformálnia.

Természetesen nem kötelezettségem Magyary munkásságának semmiféle érdemi elemzése, azt azonban meg merem kockáztatni, hogy a sikertelenség egyik fő oka már abban az időben is a különböző tárcák ellenállása, de legalábbis közömbössége volt. Ezt azért szükséges megjegyezni, mert 60-70 évvel később szinte kísértetiesen hasonló okok következtében buktak el vagy voltak az érdemi végeredményt tekintve teljesen sikertelenek, akár a kormányzati tevékenységet, akár az időközben létrejött önkormányzati szférát korszerűsíteni szándékozó törekvések.

A II. világháború után, pontosabban az 1948-at követően kialakult államszervezet és kormányzati struktúra korszerűsítése sokak számára talán utólag nem is értelmezhető, holott még az akkori politikai helyzetben is előfordultak különböző kísérletek, időről időre a szakemberek egy-egy szűk csoportja előállt többé vagy kevésbé kimunkált modernizációs elképzelésekkel. Ennek betudhatóan például az ötvenes évek közepén, majd a hatvanas évek elején konkrét elképzelések láttak napvilágot a regionalizmussal kapcsolatban. Emellett az 1968-as évhez kötött gazdaságirányítás új rendszere, vagy az új gazdaságirányítási rendszer eredményeként kétségkívül rámozdult a korszerűsítésre a politikai-állami szféra. Ezen belül 1970–71- től nemcsak a minisztériumokat szervezték át (néhányat többször is), hanem minőségi ugrásként a még mindig rendkívül erősen szovjet mintájú, 1954-es évjáratú második tanácstörvény szabályozásával szemben megszületett 1971-ben az egészen a rendszerváltásig, sőt még azt követően is néhány hónapig hatályos harmadik tanácstörvény, amely az akkori politikai viszonyok közepette igyekezett mindent „kihozni” a helyi demokrácia valamiféle erősítése, de különösen az érdemi helyi közigazgatás kiépítése terén.

Talán mondanom sem kell, hogy ezt követően is szinte minden ciklusban született valamiféle korszerűsítési elképzelés, jelentős vagy éppen jelentéktelen koncepció. Némelyikből semmi nem valósult meg, egyesek azonban nagyon is átmentek a valóságba, a napi gyakorlatba.

Közülük, ha csak az említés szintjén, de kettőt mindenféleképpen érdemes, sőt szükséges kiemelni. Az egyik a járási tanácsszint 1971-es felszámolását követően 1983. december 31-ével maguknak a járásoknak, mint Magyarország alkotmányban rögzített egyik állami területi beosztási kategóriájának a megszüntetése volt. Másrészt külön is említésre méltó a helyébe lépett/léptetett ún. városkörnyéki igazgatási rendszer és a vele párhuzamosan kialakult, majd megerősödött és országossá vált igazgatási társulások átfogó rendszere.

Ezen kifejezetten pozitív, illetve progresszív korszerűsítési elemek mellett sajnálatosan évtizedeken keresztül ugyancsak a korszerűsítés lobogója alatt szüntették meg csaknem a magyar községek felében gyakorlatilag és ténylegesen a teljes települési önállóságot – az ún. közös tanácsok rendszerének kényszerítő eszközökkel történt bevezetésével. E folyamatból nem is elsősorban az igazgatásracionalitás elemei hiányoztak, hiszen pl. az államigazgatási ügyintézés valóban és valósan sok helyen színvonalasabbá vált, kevesebb, de jóval kvalifikáltabb apparátus alakult ki. A másik oldalon azonban sok száz település az évek során elveszítette eredeti funkcióját, választott testület és vezető hiányában az akkori hivatalos kormányzati célkitűzésnek sajnos egyre inkább megfelelve, végül is funkciótlanná vált, azaz lakossága elöregedett, intézményrendszere fokozatosan megszűnt stb.

A rendszerváltozás egyik alapkérdése volt, hogy a politika, ezen belül az Országgyűlés 1990-ben visszaadja-e a települések önállóságát…
Ilyen előzmények után a rendszerváltozás egyik alapkérdése volt, hogy a politika, ezen belül az Országgyűlés 1990-ben visszaadja-e a települések önállóságát, egészen pontosan, hogyan alakítja a helyi társadalmat, ezen belül a helyi-területi közigazgatást, értve alatta természetesen az államigazgatási és az önkormányzati szférát egyaránt.

Nemcsak ez a jelentős döntés, hanem annak eredményei is ma már eléggé közismertek. Kétségtelenül, az eltelt négy ciklus után ma már semmiféle hurráhangulat nincs, és esetenként a politika, szinte az egész állami szféra és ezen belül természetesen a kormányok/kormányzati szervek is sokkal inkább szükséges, vagy éppen szükségtelen nyűgnek tartják vagy ítélik az önkormányzatokat, amelyeknek jelentős része viszont egyre inkább felőrlődik a permanens pénzhiány, illetőleg a pénzért való állandó küzdelem során.


Oldalak: 1 2 »


Szóljon hozzá!
Név:
Jelszó:
Üzenet:
 




© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány