Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Az amerikai konzervativizmus és Európa

Megjelent: 2005. június – 1. évfolyam, 5. szám


GORKA SEBESTYÉN a Fejlődő Demokrácia és Nemzetközi Biztonsági Intézet ügyvezető igazgatója. gorka@itdis.org
A politikai szakértők számára is nehéz feladatot jelent a hidegháborút követő korszak ideológiai folyamatainak nyomon követése. A technológia nagyban befolyásolja az üzleti világot, a politikát és a médiát – ahogyan maga a globalizáció is teszi mindezt. A világ fontos eseményei – mint a szeptember 11-i terrortámadások – új folyamatokat indítottak el, miközben megállítottak vagy megfordítottak más trendeket. Mindezt nem szemlélhetjük kívülállóként, hiszen például az amerikai konzervatív vagy neokonzervatív gondolkodásmód komoly hatással lehet a világpolitikára és ezen belül hazánkra is. Lássuk először, mit is jelent a „neokonzervativizmus”.

Összeesküvésről van szó?
A világnak ezen régiójában – s különösen Magyarországon – előszeretettel hajlunk rá, hogy habozás nélkül hitelt adjunk a különböző összeesküvéselméleteknek. Legyen szó Trianonról vagy a rendszerváltás idején, a Rózsadombon köttetett titkos paktumokról, az emberek túlságosan gyakran hisznek baljós és bizonyítatlan állításoknak, elhanyagolva a tényeket. Természetesen mindezzel legtöbbször azt szeretnénk elhitetni magunkkal, hogy nem rendelkezünk hatalommal saját sorsunk irányítása felett. Bárhogy is legyen, a tény az, hogy ez az út nem segít nekünk érdekeink kifejezésre juttatásában, a világ eseményeinek megfelelő lereagálásában – legyen szó bel-, kül- vagy biztonságpolitikáról akár.

Napjaink egyik legkedveltebb elmélete (amely tény, hogy nem korlátozódik Magyarországra vagy a régióra) az amerikai politikát valamiféle sötét erőként, egy szűk és ultrakonzervatív csoport, az ún. neokonzervatívok mesterkedéseként láttatja. E verzió szerint a George W. Bush családjával szorosan együttműködő politikaformálók valódi legitimáció nélkül a világhegemóniára törnek, különös erővel képviselve az amerikai multinacionális vállalatok és a fegyveripar érdekeit. Sajnos azonban a valóság ennél jóval bonyolultabb. Márpedig ha a magyarországi konzervativizmus képviselői valóban Amerika megértésére törekszenek, a bizonyítatlan, ám kétségkívül vonzó teóriák helyett indokolt szemügyre venniük a tényeket is.

Mi valójában a neokonzervativizmus?
Sem az idősebb, sem pedig a fiatalabb George Bush nem sorolható a neokonzervatívok táborába, ugyanakkor tény, hogy a jelenlegi adminisztráció számos befolyásos pozícióban lévő figurája – elsősorban a „chicagói iskola” megalapítójaként ismert, hajdani nagy hatású politikatudós, Leo Strauss tanítványai közé tartozó, nemrég megválasztott világbanki elnök, Paul Wolfowitz – igen. A legfontosabb mindenekelőtt annak tisztázása, hogy az ilyen és ehhez hasonló iskolák szinte kivétel nélkül a politikai baloldalon gyökereznek, nem pedig a konzervatív oldalon. Származását tekintve ez az irányzat tehát a baloldali politikából kiábrándult, szociális és liberális irányvonalat képviselő gondolkodóknak a világ problémáira adott új válaszaként értékelhető – melyre különösen nagy hatást gyakoroltak az 1956-os, ill. 68-as események. Lyndon Johnson elnökségének „Nagy Társadalom” (The Great Society) elképzelései szintén bátorítólag hatottak e gondolkodókra, hogy szembehelyezkedjenek az Amerikában (is) képviselt szocialista érzületű építkezéssel.

Az újonnan kialakuló nézetrendszer alapvetően a gazdaság kérdésköreiben kezdett kibontakozni, ám erkölcsi értelmezést és világpolitikai megfogalmazásokat elsősorban a kül- és katonapolitikába adaptálva nyert el – elsősorban Izraelnek, mint Amerika közel-keleti szövetségesének a védelmét emelve gyújtópontba. Gyakran hangoztatott tény, hogy a mozgalom neves képviselői között számosan a zsidó közösséghez tartoznak, mint William Kristol, Paul Wolfowitz vagy Richard Perle – ugyanakkor arról már jóval inkább hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy legelszántabb kritikusaik szintén zsidó származásúak, mint Murray Rothbard vagy Paul Gottfried. A csoport mai elhelyezkedésének vizsgálatakor az első számú forrás talán a washingtoni Weekly Standard magazin lehet, ám legalább ennyire használható és beszédes meghatározást ismerünk a mozgalom egyik atyjaként számon tartott, néhai trockista Kristoltól is. Az ő véleménye szerint „a neokonzervatív olyan liberális, akit a valóság szele megcsapott”.

„Igaz hit”
Kristol saját útmutatása a neokonzervatívok liberális gyökereiről különösen fontos, mert megkerülhetetlen magyarázó tényezőjét adja a csoport világszemléletének. Egyrészről a neokonzervatívok maró gúnnyal tekintenek a progresszív baloldal szociális reformelképzeléseire, a „nagy állam” (big state) tervekre. Ugyanakkor – különösen a külpolitikában – nagymértékű idealizmusról tesznek tanúbizonyságot – márpedig az idealizmusról tudjuk, hogy történelmi gyökereit a liberalizmusban találjuk.

Ennek az idealizmusnak a legnyilvánvalóbb manifesztálódását a legutóbbi idők amerikai külpolitikájában láthatjuk. Hosszú évtizedeken át az ideológiai harcot a hidegháború jelentette, s az abban edződő védelmi miniszter, Donald Rumsfeld, az alelnök, Dick Cheney vagy a korábbi fehérházi tanácsadó, Richard Perle az új konfliktus alapját a terrorizmussal, közelebbről az al-Kaidával folytatott küzdelem ideológiai síkra emelésében lelte meg. ők valóban hisznek a demokrácia és a piacgazdaság terjesztésének megvalósíthatóságában; abban, hogy mindezek modellként szolgálhatnak a világ nemzetei számára – legyen szó fehérekről, feketékről vagy kelet-ázsiaiakról. Amíg ez a nézet számunkra könnyen abszurdnak tűnhet, Amerika nem feledkezett meg a 20. századi történelem sikeres példáiról, a nácizmus utáni Németországról, az imperializmus utáni Japánról vagy a fasizmust követő Olaszországról. Ezek egytől egyig diktatúrák voltak, s egytől egyig szabad, demokratikus piacgazdaságokká, az Egyesült Államok fontos szövetségeseivé alakultak át. Ráadásul a háromból egy nem keresztény államként példaként szolgál a modell nem kizárólag Európában érvényesíthető mivoltára.

Természetesen az elmélet egy alapvető ponton hibádzik: 2005 nem egyenlő 1945-tel. Szeptember 11-e nem jelentett az egész világra kiterjedő konfliktust, s az Egyesült Államok sem egyedüli atomhatalom már. Mindennek eredményeképpen pusztán politikai-történelmi nézőpontból a terror ellen vívott globális háború indoklása a neokonzervatívok részéről hamisnak tűnik. Azonban Szaúd-Arábia vagy Libanon mai eseményei árnyalják ezt az egyszerű végkövetkeztetést.

És a világ többi része?
A kérdés ma az, hol áll vajon a többi szereplő, beleértve az Egyesült Államok új szövetségeseit, így Magyarországot is? Én azt gondolom, hogy a válasznak egyértelműnek kell lennie. Ha 1956 fontos nekünk, mint szilárd kiállásunk a diktatúra ellen, nem áshatjuk alá más nemzetek harcát más diktatúrák ellen sem. Bár nyitott gazdaságot és individualista demokráciát – a helyi hagyományok alapján – nem várhatunk el mindenhol, a véreskezű diktátorok – mint Szaddám Husszein – megbuktatása mindenképpen üdvözlendő esemény. A nehezebb kérdés az, hogyan tehető hatékonyabbá a még fennálló diktatúrák és a terrorizmus elleni harc a neokonzervatív politika kevésbé sikeres összetevőinek csökkentésével. Le kell szögeznünk, hogy mindez szinte lehetetlen feladat egyetlen ország – így akár Magyarország – számára, azonban korántsem az más nemzetekkel való egyetértésben. A következő részben konkrét javaslatokat veszünk számba az amerikai kül- és védelempolitika realista befolyásolása érdekében.

Új javaslatok az amerikai–európai kapcsolatokra
Az 1970-es években jeles amerikai gondolkodók jöttek össze az üzleti élet és a konzervatív értelmiség területeiről, hogy megalapítsák az azóta a világ egyik legbefolyásosabbá váló agytrösztjét – melyet Heritage Foundationnek neveztek el. Bár a mindenkori republikánus politika erős bástyájáról van szó, a véleménykülönbségeket nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Az intézet fiatal elemzőinek egyik legjobbja, John Hulsman egy másik kollégájával, Nile Gardinerrel együtt nemrégiben új típusú javaslatokat fogalmaztak meg a Bush-adminisztráció számára egy jobb és sikeresebb külpolitika kialakítására, valamint az amerikai–európai kapcsolatok helyrehozására a megváltozott nemzetközi környezetben.

Az elmúlt ötven esztendő jobbik részében az Egyesült Államok egymást váltó elnöki adminisztrációi mindig azonos konklúziót vallottak Amerika európai kapcsolatairól.
Ahhoz, hogy megértsük javaslataik lényegét, és különösen azok magyar, ill. közép-európai érdekeltségű pontjait, érdemes áttekintenünk javaslatuk sarokköveit magyar nyelven. (A téma iránt mélyebben érdeklődők számára az anyag teljes terjedelmében is elérhető a következő címen: http://www.heritage.org/Research/Europe/bg1803.cfm. Mi több, ezúton arra is biztatjuk az olvasót, hogy látogasson el az intézet fő elérhetőségére is (www.heritage.org), ahol részletes elemzéseket talál számos más kérdésben – így az egészségügyitől a börtönreformig –, mindezeket konzervatív szemszögből.) Lássuk tehát a fent bevezetett írás tömörített magyar fordítását.

„Egy konzervatív vízió az egyesült államok európához fűződő kapcsolataira”
Az elmúlt ötven esztendő jobbik részében az Egyesült Államok egymást váltó elnöki adminisztrációi mindig azonos konklúziót vallottak Amerika európai kapcsolatairól. Az európai integráció minden típusú előrelépését azonnal támogatásukról biztosították, remélve, hogy egy jobban prosperáló Európa nyitottabb közös piacot, magabiztosabb atlantizmust és erőteljesebb proamerikanizmust képvisel majd. Az iraki háborút övező transzatlanti megosztottság, majd az azt követő diplomáciai elhidegülés ennek ellenére éppen a hidegháború utáni amerikai–európai kapcsolatok szívébe hasított.

Az utóbbi évtizedekben Európában végbement számos és gyökeres változás ellenére az Egyesült Államok állandó konzervatív alapelvek útján közelített a transzatlanti kapcsolatokhoz, amely tény – legalább ennyi esetben – determinálta az európai reakciókat is. Ehelyett a jövő stratégiai, diplomáciai és elemző folyamataiban, amelyek a leginkább meghatározzák a kapcsolatok gazdasági és katonai dimenzióit is, négy új alapelv tudomásulvételére lenne szükség. Ezek a következők:

– Európa a 21. században is kész lesz minden lehetséges kérdésben együttműködni az Egyesült Államokkal.
– Európa, ahol az elsőrendű még mindig a nemzetállami szuverenitás, ahol az államok képesek a rugalmas hozzáállásra, képes elismerni az amerikai érdekeket.
– Az amerikai–brit kapcsolatok az egyesült államokbeli gondolkodásban továbbra is sarkalatos pontként kell, hogy szolgáljanak.
– Az Európai Uniónak el kell ismernie – amit sok európai valójában nem szeretne tudomásul venni –, ha az Egyesült Államok politikája sikeresnek bizonyul. Az EU közössége ugyanis egyelőre messze alulmarad a célul kitűzött federalista erőtől.

A stratégiai dimenzió: európa központosulása
Bármi legyen is éppen a globálisan vitatott kérdéskör – az Al-Kaida elleni küzdelem, Irán nukleáris fegyverkezése, az arab–izraeli konfliktus vagy Irak –, az Egyesült Államok nem lehet igazán sikeres egyes európai államok támogatása nélkül. Ezt a tényt Amerikának tudomásul kell vennie – még ha olykor mindez paradoxonokat eredményez is.

Mindenekelőtt nincs a világnak még egy olyan pontja, ahol a politikai, diplomáciai, katonai és gazdasági erő oly mértékben van jelen és képes az Egyesült Államok támogatására, mint Európában. A nemzetközi hatalmi tényezők ilyen mértékű csoportosulása – kezdve az Egyesült Királysággal, Franciaországgal, Németországgal, Olaszországgal, Spanyolországgal vagy Lengyelországgal – a világ semelyik más pontján nem fordul elő. Jól példázza ezt, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának három állandó európai tagja van, s csupán egy ázsiai.

Az európai bürokráciában oly gyakran tapasztalható véleménykülönbségek ellenére fenti hatalmak a globális kérdések nagy többségében egyetértenek. Az Egyesült Államoknak kérdésről kérdésre, esetről esetre kell megnyernie ezen államokat, hogy maximalizálni tudja hatását, és a lehető legnagyobb számú nemzetközi szerepvállalásba a lehető legnagyobb számú európai szövetségest tudja felsorakoztatni. Az Egyesült Államoknak a legszélesebb körű politikai, diplomáciai és katonai eszköztárat kell felhasználnia érdekeinek európai érvényesítéséhez.

A nemzetállamok európája
A második konzervatív vezérfonal, amelynek Amerikát vezetnie kell a transzatlanti kapcsolatok megújításában, az államok önálló választási joga és a szuverenitás Európában. Az az Európa, amely államainak önálló érdekei rugalmasak és különlegesek, miközben a közösségi céljai leginkább az utópiák síkján mozognak, az Egyesült Államoknak a lehető legmegfelelőbb szövetségesi terep. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Európa közös külés biztonságpolitikai kísérleteivel e helyzet felszámolására törekszik, és esetenként már ma is képes az amerikai törekvések blokkolására mind politikai, mind katonai és gazdasági téren.

Európa államai a nemzetközi élet szinte minden operatív területén különböző álláspontokat képviselnek: a szabadpiaci működést, a NATO-hoz való viszonyt és a nemzetgazdaságok szervezését tekintve egyaránt. Például Írország erős szabadkereskedelmi állam, erős történelmi szálakkal bír az Egyesült Államok irányába. Franciaország ugyanakkor sokkal inkább protekcionista a gazdaságpolitikában, sokkalta szkeptikusabb a NATO szerepét illetően, ugyanakkor sokkal versenyképesebb és versenyre hajlamosabb is az Egyesült Államokkal szemben. Németország valahol fenti két példa között helyezkedik el, igen kiterjedt gazdasági kapcsolataival az Egyesült Államok felé, NATO-pártiként ugyanakkor a franciákkal közösen vallva az ENSZ mindenhatóságát. Ezek a különbségek eredményezik, hogy Európa csak a nemzetállami szuverenitás megőrzésével lehet képes reflekcióra a világ ügyeit illetően.

A diplomáciai dimenzió: a brit–amerikai szövetség
A transzatlanti kapcsolatok megújításában mindenképpen sarokkövet képez a brit–amerikai különleges kapcsolat. Nagy-Britannia kétséget kizáróan a belátható jövő legfontosabb amerikai szövetségese marad. Ez magyarázza azt, miért különösen fontos érdeke az Egyesült Államoknak a britek segítése nemzeti szuverenitásuk megőrzésében és rugalmasságuk elősegítésében.

Az Európai Gazdasági Közösséghez (a későbbi Európai Unióhoz) történt 1973-as csatlakozása óta Nagy-Britannia különösen nehéz szerepet tudhat magáénak Európában. Ez idő alatt az EU egy kívülről táplált gazdasági integrációból egy belülről fejlődő politikai entitás irányába alakult, amelynek a politikai centralizáció adta az alapját. A britek nemzeti szuverenitásuk ezzel párhuzamosan úgy őrizték meg, hogy a lehető legkevésbé igyekeztek átvenni az EU által meghatározott szabályokat és rendelkezéseket.

Ennek megfelelően az elmúlt pár évben illúzióvá vált Tony Blair miniszterelnök azon terve, hogy Nagy-Britanniát az Európai Unió szívébe helyezi. A brit közvélemény, amely évszázadokon át a globális vezető szerephez szokott, eredendően szkeptikus egy egységesült Európa vízióját illetően, és ez a tény a jövő brit külpolitikájának sarokköve lehet.

Az Egyesült Államok és Franciaország mellett Nagy-Britannia a harmadik olyan katonai erő a világon, amelyik képes a globális színtér bármely pontján való jelenlétre.
Nagy-Britannia pezsdítően hathat az amerikai érdekek érvényesítésére különösen azáltal, hogy elősegíti Európa kötődésének megerősítését az Egyesült Államokhoz. Az Egyesült Államok és Franciaország mellett Nagy-Britannia a harmadik olyan katonai erő a világon, amelyik képes a globális színtér bármely pontján való jelenlétre. Franciaország és Nagy-Britannia a két egyedüli atlanti szövetséges, amelyek rendelkeznek a teljes katonai spektrumon – a technológiaitól a harcon át a békefenntartásig – történő részvétel kapacitásával. Különleges helyzetüket a gyarmatosító történelmi tapasztalatok és a szilárd állami/katonai/politikai berendezkedés is erősíti – melyek közül néhány ugyanakkor a hatékony együttműködés érdekében változtatásra szorul. A két ország összesen 1,5 millió katonát bocsát a NATO szolgálatára, melyből ugyanakkor mindössze 100 000 fő a gyorsan telepíthető egység. A NATO többi európai tagállama még ennél is rosszabb kapacitásokkal rendelkezik.

Az elemző dimenzió: annak látni európát, ami valójában
Az Egyesült Államoknak követnie kell Edmund Burke iránymutatását arról, hogy a világot valóban annak lássuk, ami – nem pedig aminek sokszor szeretnénk. Ez esetünkben azt jelenti, hogy Amerika transzatlanti politikájának sikere érdekében Európa minden szegmensét részletesen ki kell, hogy értékelje. Európa föderalizmusát nem elsősorban azért érdemes óvatossággal szemlélnünk, mert az nem szolgálja az amerikai érdekeket; sokkal inkább mert magának Európának nem biztosít elég erőt a nemzetközi színtéren.

Meg kell állapítanunk, hogy Európa jóval többet jelent különböző részeinek puszta egységénél. Valójában az iraki háború alatt Brüsszel gazdaságilag egészségtelenül, katonailag betegen és politikailag megosztottan lépett fel. Ezt a tulajdonságot az Egyesült Államoknak mindenképpen el kell fogadnia, és be kell építenie gondolkodásába, hogy transzatlanti politikája sikeres lehessen.

Európának gazdasági szükségletei és céljai érdekében – tekintettel a mély válságot sejtető demográfiai folyamatokra – minden bizonnyal radikális reformok elé kell néznie. Ahogy az Economist nemrégiben megírta: a nyugdíjrendszer hamarosan valódi rémálommá válik Európa számára, ahogy a születési arány csökken és a társadalom öregszik.

Ellentétben az Európai Bizottság számos kommünikéjével, az európaiak jó része megosztott a háború és béke alapkérdéseiben. Az egyik tábor – melynek egyértelmű vezetője Franciaország – bizalmatlan az Egyesült Államok hatalmával szemben, ugyanakkor törekszik az európai centralizáció fejlesztésére, amely reményeik szerint egy, a nemzetközi szintéren Amerikával is versenyképes Európa létrejöttét segíti elő. A másik blokk – melynek vezető hatalma Nagy-Britannia és legfőbb követői, a közép-kelet-európai országok – az Uniót sokkal tradicionálisabban szemléli, és kételkedik abban, hogy a tagállamok számára a föderális modell a legjobb. Ugyanez az ellentét bontakozik ki napjainkban az EU Alkotmányos Szerződéséről folyó vitában, ahol a jövőt illető koncepciók között alapvető eltérés látszik abban a tekintetben, hogy vajon melyik út a legmegfelelőbb Európa számára.

Egy proaktív transzatlanti kapcsolat
Fentebb felsorakoztatott elveknek megfelelően, az Egyesült Államoknak a következő pontok alapján kell megújítania Európához fűződő viszonyát.

1.: Az Egyesült Államoknak egy többsebességű Európa kialakulását kell favorizálnia, amely azon alapszik, hogy minden állam maga dönt a számára legmegfelelőbb integrációs szintről, amely Brüsszelhez fűzi.

2.: Az Egyesült Államoknak a lehető legerőteljesebb diplomáciai tevékenységet kell kifejtenie Európában a biztos szövetségesi rendszer kialakításához.

3.: Gazdaságilag az Egyesült Államoknak minden erejével segítenie kell egy Globális Szabadkereskedelmi Térség (GFTA) kialakulását a minőségi termékeket nyújtó európai országokkal történő kereskedelem fejlesztése, ill. azok Európán kívüli kereskedelmi kapcsolatainak bővítése érdekében. A GFTA egyaránt tartalmazna bilaterális, multilaterális és regionális tárgyalásokat. Nem egyetlen szerződésről lenne szó, sokkal inkább egy szabályozó erőről, amely biztosítja az Egyesült Államok progresszív gazdasági kapcsolatait a világgal. A GFTA-tagság minden ország számára egy, gazdasági elkötelezettségét (áruk, szolgáltatások és beruházás szabad áramlása) és helyzetét részletesen elemző folyamat után nyílna meg.

Kereskedelempolitika: A GFTA jövendőbeli tagjai kötelesek minden lehetséges akadály lebontására a kereskedelem területén, tartalmazva a vámok, kvóták és licencek, valamint minden nem vám jellegű akadály feloldását.

Tőkeáramlás és külföldi beruházások: Nyitott beruházási környezet, elfogulatlan eljárásmód és gyors adminisztrációs folyamatok.

Tulajdonjogok: Független, fair és eredményes bírósági környezet a magántulajdon védelmével, valamint az üzleti folyamatok biztonságának garantálásával.

Szabályozás: A GFTA-tagok nem szabhatnak aránytalan szabályozást az üzleti élet szereplői között. A szabályozás kulcsmozzanatainak az eredményes, nyílt és igazságos engedélyeztetési folyamatot kell tartalmazniuk.

4.: Katonailag az Egyesült Államoknak továbbra is a NATO reformját kell középpontban tartania, hogy a szervezet átalakítható legyen a flexibilitás irányába, elsősorban a kombinált képességű haderő fejlesztésén keresztül. Ahogyan azt Irak megmutatta, mindig akad néhány európai szövetséges, aki kész az Egyesült Államok kezdeményezéseinek támogatására. Ennek alapján elfogadottá kell tenni, hogy nem minden NATO-tag vesz részt minden NATO-misszióban, hanem lehetőség van a kimaradásra abban az esetben, ha az adott ország nem érzi közvetlen érdekeltségét egy-egy kezdeményezésben. Ugyanakkor ez a típusú távolmaradás nem szabad, hogy hátráltassa a többi NATO-tag részvételét adott misszióban.

5.: Az Egyesült Államoknak bátorítania kell a NATO európai tagállamait a prágai csúcson meghatározott célok elérésére, azaz a szövetség megújítására a gyors reagálású erők kialakításán keresztül. Erre van szükség ugyanis a mai feladatok teljes körű és sikeres ellátására.

6.: Az Egyesült Államoknak munkálkodnia kell a NATO európai alapjainak átrendezésén a 21. századi kihívásoknak megfelelő irányban. Ez nagymértékben hozzájárul az Egyesült Államok geopolitikai rugalmasságának fejlesztéséhez is. Napjainkban az Egyesült Államok túlságosan is függ néhány NATO-tagállamtól. A jelenlét megerősítése néhány más európai országban ugyanakkor csökkentheti ezt a függést.

Egy konzervatív transzatlanti stratégia a 21. századra
Csak a konzervatív amerikai irányvonal politikájának pontos meghatározásával lehet megmenekülni a közelmúltban tapasztalt összeütközésektől Európával. Ha valóban követjük Burke tanácsát, és annak látjuk a világot, mint ami, nyilvánvaló lesz, hogy Európa a valóságban kevesebb annál, mint amit hívei tulajdonítanak neki – több azonban annál, mint aminek becsmérlői tartják.

Nyilvánvaló, hogy Európa országai alapvetően ma is készek az együttműködésre az Egyesült Államokkal, amely a jövőben is így lesz, különösen fontos brit közvetítéssel. Egyértelmű az is, hogy az Egyesült Államok számos esetben nem képes a megfelelő eredményt elérni egyes európai szövetségesei nélkül.

Európa nem gaullisták valamiféle monolitikus gyülekezete. Sokkal inkább csodálatos sokszínűséget mutat mind gazdasági és katonai, mind politikai tekintetben. Európa végtére is egy „zagyvaság”, és amíg így van, addig tökéletesen szolgálja az amerikai érdekeket. Európában, ahol az államok számára elsődleges a szuverenitás, a kül- és biztonságpolitikában sokkalta rugalmasabbak annál, mintha kollektívan próbálnának cselekedni.

Éppen ez a rugalmasság – a nemzetközi szervezetekben és az ad hoc koalíciókban egyaránt – adja majd a jövő transzatlanti kapcsolatainak alapját, az objektív realizmus mentén. Amerika feladata összességében a következő:

Favorizálni a többsebességű Európát – amelyben az államoknak saját döntésük meghatározni, hogy milyen mértékben kívánnak integrálódni.

Masszív és folyamatos diplomáciai tevékenység kialakítása a szövetségesek megőrzése érdekében.

Kezdeményezni a GFTA felállítását a csatlakozni hajlandó államok számára – önkéntes alapon.

Elősegíteni a további NATO-reformokat a döntéshozatali struktúrában.

Közbenjárni a NATO gyors reagálású képességének közös fejlesztése érdekében az európai szövetségeseknél.




Legfrissebb vélemények

TakátsTamás2006-03-11 12:51:27
Kiválló tanulmány. A politika komprumisszumkészséget igényel. Az USA esetében hol a határ velünk szemben, meddig tolerálhat bennünket? Az EU szerintem recseg, ropog... Vajon, van elég kohézió az új tagok beilleszkedéséhez? Az EU sokszínűsége meddig terjedhet? A globalizáció a homogenizáció irányába hat... A homogén rendszerek nem lehetnek kedvezőek a társadalom változási kényszerei számára.


Összes vélemény


Szóljon hozzá!
Név:
Jelszó:
Üzenet:
 




© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány