Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Pelle János – Ideológiák bűnbakjai és áldozatai

Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 7 » Oldaltörés nélkül

Antiszemitizmus
Adolf Hitler az általános választások eredményei alapján, 1933. január 30- án került a német kormány élére. A „vezér és kancellár” rendszerének alapjává az „ideológiai bűnbakképzést” tette, melyet a rasszista antiszemitizmusra épített. Bár szélsőséges nacionalizmusa és a zsidók iránti engesztelhetetlen gyűlölete a jóval hatalomra jutása előtt kiadott Mein Kampf (Harcom) című könyvéből nyilvánvalóvá vált, kevesen gondolták, hogy e zűrzavaros, dilettáns eszmefuttatásokkal teli írást komolyan kell venni, olyan politikai programnak lehet tekinteni, melynek megvalósítására Hitler a hatalom birtokában is kísérletet tesz majd. Ép ésszel nem lehetett elképzelni, hogy a „világzsidóságot” valaki felelőssé teheti az első világháború kirobbantásáért, majd a Németországra és szövetségeseire (mindenekelőtt Magyarországra) kényszerített imperialista béke feltételeiért. Nehéz volt elhinni, hogy a zsidóság tehet a kapitalizmus összes igazságtalanságáért és bűnéért, de a zsidók műve a tőkés rend megdöntésére szövetkező, a terrorisztikus eszközök alkalmazásától sem visszariadó kommunizmus is. A német értelmiség túlnyomó többsége a húszas években megvetéssel beszélt a Német Nemzetiszocialista Munkáspártról és Hitlerről, a legnagyobb pártok vezetői el sem tudták képzelni, hogy ez a zavaros fejű „osztrák káplár”, aki folyton a „zsidóság világ-összeesküvéséről” és a „Harmadik Birodalom” megteremtésének szükségességéről beszélt, valaha is a hatalom közelébe kerüljön. Általános meglepetésre a világháborús vereséget feldolgozni nem tudó, és a gazdasági válságtól elcsigázott német tömegek körében visszhangra találtak Hitler szélsőségesen nacionalista és bűnbakképző eszméi, s bár az 1933. januári választásokon nem szerzett abszolút többséget, Hindenburg államfő őt bízta meg kormányalakítással. Ezzel a bosszút és a kegyetlenséget az állami politika rangjára emelő diktátor hozzákezdhetett tervei megvalósításához, és alig több, mint egy évtized leforgása alatt előidézte az emberiség történelmének addigi legsúlyosabb, mélységében még most sem teljesen feldolgozott kollektív tragédiáját.

Hitler és pártja sikerének „titka” az volt, hogy politikája kifejezte a német tömegek legmélyebb szorongását, az emberek félelmét a kapitalizmussal összefüggésbe hozott nyomortól és a bizonytalanságtól, a kommunista felforgatástól, és minden titokzatos, sötét erőtől, melynek végső eredőjét a nácik a zsidóságban jelölték meg. A nácik ügyes propagandával, hatékonyan kapcsolták össze a hagyományos, vallási gyökerű zsidóellenességet a szélsőséges nacionalizmussal és olyan korszerű vagy annak tűnő „tudományos” áramlatokkal, mint a rasszizmus, az eugenika és a szociáldarwinizmus. Abban, hogy gyűlölködő antiszemita koholmányaik olyan nagy visszhangot keltettek, kétségtelenül szerepet játszott a legrégebbi és legmakacsabb bűnbakképző ideológiák egyike, a vérvád, melynek nyomai még ma sem tűntek el teljesen az emberiség kollektív tudatából.

„Vérvád az az állítás, hogy zsidók nem zsidókat gyilkolnak, különösen keresztényeket, azzal a céllal, hogy vért szerezzenek pészachra és más rituális célra. Szándékos hazugságok, koholt vádaskodások és népi hiedelmek összessége a zsidók gyilkossági vágyáról és vérszomjasságáról, mely arra a felfogásra épül, hogy a zsidók gyűlölik a keresztényeket és általában az emberiséget.”

A Jeruzsálemben kiadott hatalmas, összefoglaló mű, az Encyclopaedia Judaica határozza meg ekképp a vérvádat, azt az évezredes téveszmét, mely „változatos formákat öltött, s a hozzá társuló mesékkel együtt a legszörnyűbb megnyilvánulása az emberi kegyetlenségnek és hiszékenységnek.”

Ahhoz azonban, hogy az antiszemita manipuláció hatékony legyen, mindenekelőtt pontosan meg kellett határozni, hogy ki minősül zsidónak.
A vérvád alapja nem más, mint az „istengyilkosság”, vagyis az a vélekedés, hogy Jézus Krisztust a zsidók feszítették keresztre, akik ezt a szörnyűséges bűnt újra és újra elkövetik a keresztények ellen oly módon, hogy egy ártatlan gyermeket vagy ifjú szüzet feláldoznak. Ezt a rendkívül nehezen cáfolható bűnbakképző vádat, mely a történelem során tömérdek áldozatot szedett, cinikus ideológusok a huszadik század elején oly módon terjesztették ki, hogy a zsidók nem elégednek meg egyes személyek legyilkolásával, de az összes európai „keresztény állam” megsemmisítésére és elpusztítására törekszenek. E gonosz szándék állítólagos bizonyítékaként az antiszemiták a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvei” című irományra hivatkoztak, mely Hitler egyik kedvenc, többször is idézett olvasmánya volt. Jellemző módon hiába bizonyították be egy svájci bíróság előtt több perben is a harmincas években, hogy a „Jegyzőkönyvek”, mely állítólag az 1897-es bázeli cionista kongresszuson készült, közönséges hamisítvány, melyet egy III. Napóleont támadó röpirat átfogalmazása alapján készítettek az orosz cári titkosszolgálat, az Ohrana „szakemberei”. A racionális érvekre alapozott cáfolat nem csökkentette az aljasan vádaskodó röpirat hatását a tömegekre, melyet a nácik milliószámra terjesztettek Kelet-Európában, ezzel „igazolva” a zsidók deportálását és tömeges legyilkolását.

Ahhoz azonban, hogy az antiszemita manipuláció hatékony legyen, mindenekelőtt pontosan meg kellett határozni, hogy ki minősül zsidónak. Ezt a célt szolgálták az 1935 novemberében hozott „nürnbergi törvények”, melyekben a nácik olyan személyként határozták meg a zsidót, akinek két zsidó szülője vagy három zsidó nagyszülője van. Az első két nürnbergi törvény megfosztotta a zsidókat a német állampolgárságuktól. A harmadik elkülönítette őket a többi némettől, megtiltva a zsidók és nem zsidók között kötött házasságkötést, sőt, közöttük már a házasságon kívüli nemi kapcsolatot is büntették. Ezzel a célpontul kijelölt bűnbakokat immár nem vallási alapon határozták meg, ehelyett a származás alapján döntötték el, ki minősül zsidónak, s ez elől már az sem nyújtott menekvést, ha valaki keresztény hitre tért át. Ezt a „rasszista” kritériumot alkalmazták a nácik a megszállt Európában, és erre épültek az 1938-ban, 1939-ben és 1941-ben hozott magyarországi „zsidótörvények” is.

1939 szeptemberéig a náciknak a nürnbergi törvények következetes alkalmazásával és az 1938. november kilencedikéről tizedékére végrehajtott „kristályéjszaka” pogromsorozatával, melynek során 191 zsinagógát gyújtottak fel, kilencven zsidót megöltek és harmincezret koncentrációs táborokba küldtek, sikerült a német és osztrák zsidók nagyobb részét emigrációra kényszerítenük. De a tömeges megsemmisítést, melyre később, a hatvanas évektől a holokauszt kifejezést alkalmazták a történészek, csak a második világháború során, a katonai intézkedések „leple alatt” sikerült végrehajtaniuk.

Nem célunk, és nincs is terünk akár csak vázlatosan leírni azt az iszonyúan kegyetlen tömeggyilkosság-sorozatot, melyet a nácik és a megszállt országokban toborzott szövetségeseik a zsidók ellen 1939 szeptemberétől, de különösen 1941. június 22-étől, a Szovjetunió lerohanásától egészen 1945 májusáig, Hitler rendszerének végső összeomlásáig hajtottak végre. Érdemes azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a kelet-európai zsidók, különösen azok, amelyek Sztálin kegyetlen diktatúrájában éltek, meglehetősen keveset tudtak a nácik antiszemitizmusáról. Azt pedig végképp senki sem sejtette, hogy Hitlerben fokozatosan megérlelődik a német nép „ősellenségének” tartott zsidóság teljes kiirtásának gondolata, és ennek a rögeszméjének a valóra váltásától még a Wermacht „villámháborújának” kudarca, az egymás után következő katonai vereségek sorozata sem veszi el a kedvét. Maga a holokauszt a kollektív bosszút és a szigorúan célszerű kegyetlenséget a legkorszerűbb technikai eszközök alkalmazásával, nagyfokú titoktartással és szervezettséggel párosította. Erről az 1942. január 20-án tartott ún. Wannsee-konferencián állapodtak meg az „érdekelt felek”, a náci katonai és politikai vezetők, valamint a titkosszolgálat magas rangú tisztségviselői.

A zsidók összegyűjtését és tömeges legyilkolását még a szigorúan bizalmas iratokban sem nevezték a nevén, helyette az Endlösung der Judenfrage (A zsidókérdés végső megoldása) kifejezést alkalmazták. A pogromokat és a deportálásokat szervező különítmények neve Sonderkommando (különleges kommandó) volt, az általuk végrehajtott tömeggyilkosság: Sonderaktion és Sonderbehandlung (különleges akció, illetve kezelés). Az iratokban előszeretettel használták még a Sauberung (tisztogatás), Ausschaltung (kikapcsolás), Aussiedlung (kitelepítés) és Unsiedlung (áttelepítés) fedőszavakat.

A nácik a második világháború kitörése után szinte alig beszéltek a zsidók ellen elkövetett népirtásról, Auschwitzról, Majdanekről, Treblinkáról, Sobororról és a többi haláltáborról, hiszen a legszigorúbb titokban gyilkoltak. Adolf Hitler sem adott ki írásos parancsot a holokauszt végrehajtására, nyilvános beszédeiben pedig nem ment tovább a „zsidók megbüntetését” kilátásba helyező célozgatásoknál. Nagyon kevés olyan dokumentum maradt fenn, mint Heinrich Himmler titkos beszédének szövege. Ezt a beszédet az SS vezetője 1943 őszén mondta el a Németországhoz csatolt Posenben (ma: Poznañ), s benne érzékeltette, hogy a „kollektív bosszú” nevében végrehajtott tömeggyilkosságok végrehajtása a hóhérok idegeit is próbára tette.

„Szeretnék most itt önök előtt teljes őszinteséggel egy igazán súlyos dologról beszélni. Egymás között, most az egyszer, elmondom egészen őszintén, de nyilvánosan soha nem fogok beszélni róla…

A zsidók evakuálásáról, megsemmisítéséről beszélek. Ez olyasmi, amit könnyű kimondani. »A zsidók ki lesznek irtva«, mondja minden párttag. Persze, hiszen ez a programunk, a zsidók felszámolása, megsemmisítése – és végrehajtjuk. És akkor jönnek, az a derék 80 millió német, és mindegyiküknek megvan a maga jóravaló zsidaja. Persze, a többi zsidó az mind disznó, csak ez az egy, ez első osztályú zsidó. És azok közül, akik így beszélnek, egyik sem látta megtörténni, egyik sem élte át, amit önök sokan tudnak.

Önök bizonyára tudják, mit jelent száz, ötszáz, ezer hullát látni egymás mellett feküdni. Hogy ezt kibírtuk – néhány emberi gyengeség esetét kivéve –, és hogy megőriztük becsületünket, ezt tett minket erőssé. Történelmünknek ez egy íratlan és soha meg nem írandó dicsőséges oldala lesz, mivel mi tudjuk, milyen nehéz lenne számunkra, ha ma – a bombatámadások, a háború nehézségei és nélkülözései közepette – még minden városban itt lennének a zsidók, mint titkos szabotőrök, agitátorok és demagógok.” Himmler beszédének legjellemzőbb, a „kollektív bosszú” cinikusan perverz eszméjét tömörítő mondata a következő: „Erkölcsi jogunk és erkölcsi kötelességünk népünkkel szemben, hogy megöljük azokat, akik minket akarnak megölni.” Az erkölcs képezte a tömeggyilkosságok „ideológiai alapját” a másik totalitárius rendszerben, a sztálini Szovjetunióban is, ahol, ugyanúgy, mint a náci Németországban, szintén szigorúan titkos körülmények között, jóval kevésbé szervezetten és technikai értelemben tökéletlen módon, viszont hosszabb időn keresztül hajtották végre a tömeggyilkosságokat.

A kétfajta kegyetlen, emberirtó diktatúrát a huszadik század folyamán számtalanszor összehasonlították. Kétségtelen tény, hogy a bosszú és kegyetlenség Sztálin rendszerére ugyanúgy rányomta a bélyegét, mint Hitlerére, ugyanakkor mindenképpen érdemes hangsúlyozni a különbségeket is, melyek közül az elpusztított polgári lakosok száma (náci Németország: mintegy hatmillió 1933 és 1945 között, sztálini Szovjetunió: mintegy húszmillió 1917 és 1992 között) a legkevésbé figyelemreméltó. A két rendszer jellege, felépítése ugyanis, már a két ország társadalmi, politikai és gazdasági fejlettsége miatt is, alapvetően különbözött, ennek megfelelően a hóhérok és az áldozatok is alapvetően eltérő körből kerültek ki.

A náci Németország a harmincas évek Szovjetuniójához képest kifejezetten stabil politikai rendszer volt, ahol a politikai vezetés széles körű tömegtámogatást élvezett, és melyben működött a piacgazdaság, és viszonylagos jogbiztonság uralkodott. Az állami beavatkozás nemcsak a hadiipart lendítette fel, de a korai jóléti társadalom alapjait is megvetette. Hitler kifejezetten népszerű volt, hatalmának első éveiben sikert sikerre halmozott, s ezen az alapon sikerült elfogadtatni antiszemita rögeszméjét a német társadalommal. A második világháború kitöréséig, bár leszámolt politikai ellenfeleivel, és megfosztotta jogaiktól a zsidókat, és ezzel kijelölte potenciális áldozatait, tömeggyilkosságokra nem adott parancsot. Megvárta, amíg a háború, különösképpen a Szovjetunió lerohanása megteremti a lehetőséget a holokauszt gyakorlati megvalósítására, melynek technikai részletei csak „menet közben” alakultak ki.


Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 7 »


Szóljon hozzá!
Név:
Jelszó:
Üzenet:
 




© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány