Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Pelle János – Ideológiák bűnbakjai és áldozatai

Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 7 » Oldaltörés nélkül

Az örmény tragédia
A rasszizmus a nacionalizmussal párosulva vált tömegek elpusztítására alkalmas ideológiává: azt, hogy melyik „faj” minősül kártékonynak és „kiirtásra érettnek”, a mindenkori nemzeti érdeknek megfelelően határozták meg. Ilyen típusú, „nacionalista-rasszista” bűnbakképzésre már az első világháború folyamán sor került, az Oszmán Birodalomban a „kollektív bosszú” áldozatai pedig az örmények voltak.

A mintegy másfél millió, a törökökkel addig viszonylagos békében élő örmény lemészárlása a legnagyobb mértékben összefüggött a birodalom évszázadok óta érlelődő válságával, mely a tragikus, máig érződő következményekkel járó első világháborúba torkollott. Az 1907 szeptemberében kitört ifjútörök forradalom, bár valójában inkább államcsíny volt, 1909-re végérvényesen kiragadta a hatalmat II. Abdülhamid szultán és irányításra alkalmatlan közvetlen környezete kezéből. Fivére, aki V. Mehmed néven lépett trónra, önálló hatalmi erőt nem képviselt, lényegében báb volt az Egység és Haladás mozgalom nacionalista katonatisztjeinek kezében. Enver pasa és Talat bej az első világháborúba vitték az Oszmán Birodalmat, és a császári Németország szövetségeseként meg akarták valósítani szélsőségesen nacionalista „pántörök” terveiket. Az „ifjútörököket” lelkesítő, irreális nacionalizmus, ahogy az Egység és Haladás mozgalom ideológusa egy manifesztumban megfogalmazta, igencsak ismerősen hangzik a számunkra: „A törökök országa nem Törökország, de még csak nem is Turkisztán. Az ő országuk a hatalmas és örök föld: Turán!”

Az örmények elűzése, mely az 1915 júniusában kezdődött, mintegy másfél millió ember életét követelő népirtással kezdődött, időnként még napjainkban is szerepel az aktuális politikai témák napirendjén, és ezt a kollektív tragédiát, a Musza Dag negyven napja című regény nyomán, ma is gyakran helyezik egy sorba a holokauszttal. Érdemes azonban felhívni a figyelmet arra, hogy Franz Werfel 1934-ben, az emigrációban jelentette meg a regényét, amikor legföljebb csak sejtelmei lehettek arról, hogy Hitler birodalmában milyen sorsra jut a zsidóság.

Az örmények és a törökök közötti konfliktus viszonylag új keletű volt, a 19. század utolsó évtizedeiben alakult ki, vagyis hiányzott az az évezredes, vallási gyökerekből táplálkozó „bűnbakképző gyűlöletpotenciál”, amelyre a modern politikai antiszemitizmus, illetve az azt felhasználó német nemzetiszocializmus épült. A 19. században még az örményeket az Oszmán Birodalom leghűségesebb alattvalóiként tartották számon, s a törökök bennük bíztak meg a legjobban. A szultánok ezért megkülönböztetett bánásmódban részesítették közösségüket: érdekeit hagyományosan a patriarkátus képviselte, de 1863-ban már szultáni rendelettel hirdették ki az örmény nemzeti alkotmányt, mely nemzetiségi önkormányzatot irányzott elő. Az „örmény nemzeti ébredés” ugyanakkor született, mint a zsidó nemzeti ideológia, a cionizmus, de jelentős különbséggel: az örmény diaszpórának ugyanis a zsidókkal ellentétben volt nemzeti otthona, Örményország, mely az Oszmán Birodalommal hagyományosan ellenséges Oroszország fennhatósága alá tartozott. A marxista irányzatú örmény Huncsak Forradalmi Párt, illetve a nacionalista Dasnak, az örmény Forradalmi Szövetség fokozatosan szembekerült a pántürkizmussal. A Dasnak még 1909-ben az ifjútörökök szövetségese volt a szultán ellen, ekkor engedélyezték az örmények számára a szolgálatot a hadseregben. Szervezeteik még a világháború kitörésekor is arra szólították fel az örményeket, legyenek hűséges alattvalói a birodalomnak. Mégis, az oszmán politikusok és a hadvezetés őket tette felelőssé az 1914-ben az oroszoktól elszenvedett katasztrofális vereségekért. A tragédiát sejtető politikai gyűlöletkampány és az orosz katonai előrenyomulás hatására örmény felkelés kezdődött Kelet-Anatóliában, melyre reagálva megkezdődött az örmények tömeges deportálása a birodalom teljes területén, mely egyes becslések szerint másfél millió, mások szerint ennél jóval több áldozatot követelt a polgári lakosságból, jórészt nőket, gyerekeket és öregeket. Az örmények elleni kollektív bosszú az „áttelepítés” formájában nyilvánult meg: a szerencsétlen, ártatlan polgári lakosságot a helyi hatóságok gyalogmenetben indították útnak, hogy „áttelepítsék” őket különböző helyekre, melyek többnyire csak az isztambuli vezetők fantáziájában léteztek. A lakóhelyükről elűzött örmények töredéke sem élte túl a szörnyű sivatagi menetelés megpróbáltatásait a tűző napon, mindenféle ellátás nélkül, miközben fegyveres őreik és önkéntes segítőik folyamatosan mészárolták őket.

Az örmények ellen elkövetett népirtásról Johannes Lepsius német evangélikus lelkész tájékoztatta a világ közvéleményét, s az ő beszámolóiból merített Werfel is. Lepsius megpróbált közbenjárni Enver pasánál is, elébe tárta a borzalmakat. Erre az „ifjútörökök” vezére így reagált: „Mindenért vállalom a felelősséget… Belső ellenségeinkkel mi magunk is el tudunk bánni. Ebből a szempontból erősebbek vagyunk, mint önök. Ezért nem engedhetem meg egyetlen idegennek sem, hogy jótékonykodjék az örmények javára.”

Nem engedhetem meg egyetlen idegennek sem, hogy jótékonykodjék az örmények javára.
Az örmények ellen elkövetett, és a nacionalista bűnbakképzésen alapuló népirtás viszont párhuzamba állítható azzal az „tömeges áttelepítéssel”, melyet a törökök háborús ellenfelei, az oroszok hajtottak végre a hadi események alakulására hivatkozva ugyanabban az időben, 1915-ben. Az orosz vezérkar az ukrajnai általános visszavonulás idején elrendelte a zsidók tömeges kitelepítését a front övezetén kívülre, arra hivatkozva, hogy a zsidók örülnek az orosz csapatok vereségének, és „tömegesen kémkednek a németeknek és az osztrákoknak”. A Januskievics cári főparancsnok rendeletére végrehajtott erőszakos kitelepítést, mely mintegy negyedmillió embert tett földönfutóvá Oroszország nyugati szövetségeseinek követelésére, a liberális orosz értelmiségiek felháborodása miatt 1915 május közepén leállították. Ez az akció, melyet méreteiben és hatásaiban még most sem ismerünk alaposan, nem járt olyan tömeges pusztítással, mint az örmények elűzése. Ugyanakkor a zsidók elleni „ideológiai bűnbakképzés” világosan következett a cári birodalmon addig kétszer is, 1880 és 1884 között, valamint 1903 és 1906 között végigsöprő pogromhullámból, s már megelőlegezte a zsidók ellen elkövetett mészárlásokat az 1918 és 1921 között dúló oroszországi polgárháborúban, amelynek során az áldozatok száma meghaladta a százezret.


Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 7 »


Szóljon hozzá!
Név:
Jelszó:
Üzenet:
 




© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány