Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Ideológiák bűnbakjai és áldozatai

Megjelent: 2005. június – 1. évfolyam, 5. szám

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 » Oldaltörés nélkül

PELLE JÁNOS író, történész.
A kollektív bosszú, melynek során egy csoport tagja csak azért támad meg valakit, mert az illetőt azzal a csoporttal azonosítja, melyet felelőssé tesz előzőleg elszenvedett sérelmeiért, az ősidőkbe nyúlik vissza, és a talio („szemet szemért, fogat fogért”) formájában szerepelt a legrégebbi jogrendszerekben is. A büntető igazságszolgáltatás azonban mindig igyekezett korlátozni, garanciákkal körülbástyázni a megtorlásnak ezt a primitív formáját, és egy olyan független és szakszerű apparátusra (rendőrségre, ügyészségre, bíróságra, szakosodott büntetés-végrehajtásra) bízni az elégtételt, mely elutasítja a „kollektív bűnösség” elvét, és a tényleges bűnelkövetőt bünteti, továbbá az erőszakot a szükséges minimumra korlátozza.

Azokban az európai országokban és vidékeken, elsősorban a Balkán-félszigeten, de Szicília és Korzika szigetén is, ahol az állam hagyományosan gyenge volt, a családi, illetve törzsi vérbosszú, mely a bűnbakképzés primitív formájára épül, egészen a huszadik századig fennmaradt, s egy-egy gyilkosság után évtizedekig tartott, míg számos újabb halott után a szemben álló csoportok „rendezték számláikat”. De a vendetta megmaradt a családok vagy klánok „belügyének”, hiszen hiányzott mögüle az „ideológiai alap”, melynek révén a kollektív bosszút ki lehetett terjeszteni egy-egy szűk régión vagy tájegységen túlra, ezáltal egy meghatározott cél érdekében egyetemessé lehetett tenni a bűnbakképzést.

A boszorkányüldözés
Az első „univerzális bűnbakok” a boszorkányok voltak, azok a férfiak és nők, akiket a 16. és 17. században, illetve a 18. század első évtizedeiben hivatalosan is meggyanúsítottak azzal, hogy a Sátán szolgálatába álltak, s akiket ezért, miután beismerték bűneiket, Isten nevében elítéltek. A kései középkorban, a 14. és 15. században ismerkedett meg az emberiség a boszorkányoktól való félelemmel, mely hamarosan oda vezetett, hogy a boszorkányoknak tekintett személyeket tömegesen kezdték el üldözni. A tizenhatodik században, melyet az utókor szívesebben társít az itáliai reneszánsz gondolkodás és művészet ragyogó eredményeivel, szerte Nyugat-Európában, elsősorban a Német-római Birodalomban, de Franciaországban, Spanyolországban és Angliában is tízezrével gyulladtak meg a máglyák a boszorkánynak tekintett, törvényesen elítélt személyek alatt, akiknek ügyét előzőleg a korabeli világi és egyházi hatóságok „gondosan” kivizsgálták. A hajsza a 17. század végén még Amerikára is átterjedt, hiszen az újonnan érkezett telepesek Salem városában boszorkánypert rendeztek, melyet Arthur Miller örökített meg híres drámájában. Magyarországon az országos jog az 1527. évi VI. törvénnyel intézkedett a boszorkányok üldözéséről, amit az Országgyűlés a vármegyei ispánok feladatává tett.

A boszorkányperek alapvető jellemzője a rendkívüli jogászi megalapozottság, mely a törvények, rendeletek, illetve a boszorkányok üldözéséről 1484- ben kiadott híres-hírhedt pápai bulla formájában nyilvánult meg. Legalább ilyen lényeges azonban, hogy a boszorkányság vádjával perbe fogott s elítélt személyek az esetek túlnyomó többségében, részben a kínvallatás hatására, részben pedig már az első kihallgatások során „beismerő vallomást” tettek, azaz maguk is őszintén hittek abban, amivel vádolták őket. Ez a rendkívül fontos, és a későbbi történészek által gyakran figyelmen kívül hagyott társadalmi tény arra utal, hogy a boszorkányság csak történelmi és tömeglélektani jelenségként értelmezhető, kollektív pszichózis megnyilvánulása volt. Carlo Ginzburg olasz történész nemrég magyarul is megjelent könyvében („Éjszakai történet – a boszorkányszombat megfejtése”) okkal teszi fel a kérdést: „Kinek a hiedelméről van szó? A vádlottakéiról, a bírákéiról, netán mindkettejükéiről? Lehetetlen előre megválaszolni ezt a kérdést.”

Az első „boszorkányok” a valdensek voltak, a 12. században élt Valdó Péter lyoni kereskedőből lett hitszónok követői, aki az evangéliumi szegénységet hirdette. A valdenseket a pápa már a 13. században eretnekeknek nyilvánította, s az egyház az albigensekkel együtt kegyetlenül támadta őket. A valdensek a hatóságok zaklatásai elől a Nyugati-Alpok nehezen megközelíthető völgyeibe húzódtak, s sokáig kitartottak a hitük mellett. A 15. században már azzal vádoltak őket, hogy „ördögi szekta” tagjai, s boszorkányszombatokon vesznek részt, ahol meggyalázzák a keresztény szentségeket. Ezen a területen, Észak-Itália és Dél-Franciaország határvidékén a későbbiekben is gyakori volt a boszorkányüldözés. Az inkvizíció évszázadokon át gyanakodva tekintett a valdensek utódaira, és az itt rendezett perek mintául szolgáltak a boszorkányüldözők számára.

VIII. Ince pápa 1484. december ötödikén bocsátotta ki nevezetes „boszorkánybulláját”, mely a két Németországban tevékenykedő dominikánusinkvizítor, Jacob Sprenger Kölnben és Heinrich Kramer (szerzetesi nevén Institoris) Brémában, Mainzban és Salzburgban szerzett „démonológiai tapasztalataira” épült. „Nemrég a fülünkbe jutott, nagy sajnálatunkra, hogy Felső-Németország különböző egyházkerületeiben az egyik és a másik nemhez tartozó különböző személyek, elfeledkezvén saját üdvösségükről, kitárulkoztak incubus és succubus démonok előtt. Varázslások, bűvöletek, összeesküvések és más gyalázatos babonaságok és mágikus műveleteik révén elveszejtették, megfojtották és megölték asszonyok magzatait, állatok kölykeit, a föld termését, a szőlő termését és a fák gyümölcseit”– hangzik a Summis desiderantes affectibus kezdetű pápai bulla.

A boszorkányok létezésében való hit a boszorkányszombat képzetében teljesedett ki a 16. században.
A két buzgó inkvizítor azonban nem elégedett meg ennyivel: miután évekig tartó „lobbizásuk” eredményes volt, és a pápai bulla „elméletileg megalapozta” a boszorkányok létezését, mintegy „végrehajtási utasításként” megjelentették a Malleus maleficarium (Boszorkányok pörölye) című terjedelmes munkájukat. Ez részletesen szabályozta, hogyan kell lefolytatni a boszorkányság gyanújába esett személyek ellen a vizsgálatot, illetve a pereket, s a különböző tényállások esetén miféle ítéleteket kell hozniuk a bíróságoknak, szem előtt tartva a helyi közösségek érdekeit, illetve a vádlottak lelki üdvösségét. Ezzel Nyugat-Európában kezdetét vette a boszorkányüldözés, mely a legtöbb áldozatot, összesen mintegy százezret, 1480 és 1520, illetve 1580 és 1670 között szedte.

A boszorkányok létezésében való hit a boszorkányszombat képzetében teljesedett ki a 16. században, melynek fő elemeit Ginzburg, a már idézett munkájában, a következőképpen foglalja össze. „A boszorkányok éjjelente gyűltek össze, rendszerint valamilyen elhagyatott helyen, a mezőn vagy a hegyekben. Olykor a testükre kent kenőcsök jóvoltából boton vagy seprűnyélen repülve, máskor állatok hátán vagy állat képében érkeztek. Akik első alkalommal vettek részt a gyűlésen, azoknak meg kellett tagadniuk keresztény hitüket, meg kellett becsteleníteni a szentségeket, és hódolni kellett az emberi vagy (leggyakrabban) állati alakban megjelenő ördögnek. Ezt követte a lakoma, a tánc, az orgia. Mielőtt hazaindultak volna, a boszorkányok kisgyermek zsírjából és más efféléből készített ártó kenőcsöt kaptak.”

Nyilvánvaló, hogy a törvény elé állított boszorkányok, akik tisztában voltak vele, hogy mindenképpen halálra ítélik őket, és „feltáró” vallomásukkal csak a szenvedéseiket rövidíthetik meg, álmaikat, illetve felidézett, pogány gyökerű hiedelmeiket mondták el a bíróság előtt. A boszorkányszombat sok tekintetben a női fantázia terméke, ami csöppet sem meglepő, ha utalunk arra, hogy bár az elítéltek között akadtak férfiak is (elsősorban a természettel „gyanús közelségben”, ugyanakkor magányosan élő pásztorok), a legtöbb elítélt boszorkány azért mégiscsak idősebb nő volt, családi állapotát tekintve pedig özvegy. Vagyis a Sátánnak jóval több menyasszonya volt, mint vőlegénye…

Amikor az inkvizíció megindította az eljárást Isten elárulásának vádjával – mert a boszorkányságot a törvény főbenjáró bűnnek tekintette –, a vádlottnak lényegében semmi esélye sem volt arra, hogy kiszabaduljon a jogi kelepcéből. A gyanúsításhoz elég volt, ha váratlan haláleset vagy baleset következett be, ismeretlen betegség tört ki, vagy bármilyen olyan kellemetlen esemény történt egy közösségen belül, amit a boszorkányok ártó hatásának lehetett tulajdonítani. Ilyen volt, ha egy asszonynak halva született a gyermeke, lesett egy magas létráról, vagy valakinek az átlagostól eltérő volt a szexuális élete. De azért is boszorkánynak nézhettek valakit, ha túl gyakran költözködött, zavarba jött, amikor a boszorkányságról beszéltek előtte, vagy túl gyakran járt templomba.

Bizonyítéknak tekintették, ha az egyik boszorkány bevádolt egy másikat, még ha kínvallatás alatt tette is. Az inkvizíciós bíróság elfogadta gyermekek feljelentését is, akik a szüleiket vádolták meg azzal, hogy állítólag bevezették őket a boszorkánymesterségbe, ami rendes pereknél nem fordulhatott elő. A bírók ugyan soha nem érezték magukon a boszorkányok ártó hatását, de erre is megtalálták a magyarázatot, azt állítva, hogy ők immunitást élveznek, Krisztus különleges kegyelme megkíméli őket a Sátán rontásától. A bíróság gondoskodott a „bizonyítékokról”, melyekből meggyőződhetett arról, hogy valóban boszorkány áll-e előtte. Megkérdezték tőle, hisz-e a boszorkányok létezésében. Ha azt felelte, hogy „nem”, ezzel a Sátán létezését tagadta, ami eretnekségnek minősült. Ha viszont „igennel” válaszolt, rögtön jött a következő kérdés: milyen más boszorkányokat ismer személyesen? Ezután jött a vízpróba, ami abból állt, hogy a vádlottat összekötözve egy folyó vizébe merítették, gyakran úgy, hogy még egy követ is kötöztek rá. Ha nem merült el, nyilvánvalóan boszorkány volt, hiszen a Sátán nem hagyja így elveszni a híveit. Ha viszont elmerült és megfulladt, utólag ártatlannak nyilvánították. Szurkálással, égetéssel addig kínozták őket, míg érzéketlennek bizonyultak a fájdalomra, amit azután ismét csak a boszorkányság bizonyítékának tekintettek.


Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 »


Szóljon hozzá!
Név:
Jelszó:
Üzenet:
 




© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány