Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Cséfalvay Zoltán – Mindig van egy másik út is

Oldalak: « 1 2 3 4 » Oldaltörés nélkül

Hetedik tétel
A gazdaságpolitikai modellváltást Magyarországnak kell kidolgoznia és megvalósítania, ehhez külső segítséget még az Európai Uniótól sem kaphatunk.

Az Európai Uniónak ugyanis, ahogyan nincs receptje a globalizációra – és most tekintsünk el a lisszaboni folyamat tervgazdasági célkitűzésétől, amely szerint Európa az évtized végére a világ legversenyképesebb térségévé válik –, ugyanúgy egyáltalán nincs semmi elképzelése arra, hogy mi legyen a felzárkózni kívánó kelet-közép-európai országokkal. Ha más nem is, a 2007–2013-as uniós költségvetés körüli kicsinyes vita jól mutatja: az Európai Unió egyszerűen képtelen mind a globalizáció, mind a kelet-közép- európai országok felzárkózásának problémájára stratégiai, gazdaságpolitikai választ adni. A kelet-közép-európai országok pedig gyengék ahhoz, hogy az Unióból ilyen stratégiákat kikényszerítsenek.10 Nem is adhat ilyen válaszokat az Unió, mert Nyugat-Európában – főleg a politikusoknál, akik inkább a választók félelmeire reagálnak, ahelyett hogy józan eszükre hallgatnának – széles körben elterjedt az a felfogás, amely a globalizációban egyfajta zéró végösszegű játszmát lát. Egy olyan játszmát, amelyben az egyik fél csak azt nyerheti, amit a másik elveszít, és viszont. Így lesz számukra a termelőberuházások Kelet-Közép-Európába való kitelepítéséből a nyugati munkahelyek exportja. Így válnak számukra a kelet-közép-európai munkavállalók olyan szörnyetegekké, akik elveszik a munkát a hazaiaktól.11

Ez azonban a globalizáció, sőt a nemzetközi munkamegosztás és integráció természetének alapvető félreértése. Azáltal ugyanis, hogy a termelőberuházások Nyugatról Keletre települnek át, vagy hogy a keleti munkaerő Nyugatra vándorol, nem lesz okvetlen kevesebb a munka – igaz, mindezt a munkaerőpiac sem ússza meg szerkezeti átalakulások nélkül. Szervezetelméletileg azonban könnyű belátni: hogyha Nyugatról Keletre települnek az egyszerű termelési folyamatok, akkor ezzel növekszik majd Nyugaton a szervezés, irányítás, kutatás-fejlesztés – vagyis csupa magas hozzáadott értékű tevékenységekben –, a munkaerő iránti igény. Ha mondjuk, egy német vállalat Magyarországon létesít üzemet, amelyben Németországból szállított alkatrészeket szerelnek össze, akkor ennek következtében az alkatrészgyártás, a logisztika és a menedzsment területén újabb német munkahelyek keletkez(het)nek. Hasonlóképpen, a keleti munkavállalók többnyire olyan munkaerő-piaci szegmensekben találnak munkát Nyugaton, amelyekre ott nincs munkaerő, ugyanakkor ezzel lehetővé teszik, hogy a helyi munkaerő magasabb hozzáadott értékű termelési folyamatokban helyezkedjen el. Például az osztrák egészségügy a Kelet-Közép- Európából munkát vállaló ápolók nélkül már régóta működésképtelen lenne – így ezek az ápolók közvetve biztosítják az osztrák orvosok munkahelyeit, azaz ismét a magas hozzáadott értékű munkahelyeket. Úgy tűnik, a globalizáció hatásainak zéró végösszegű játszmaként való felfogása csak egyetlen célt szolgál: megspórolni a szükséges szerkezeti reformokat és az alkalmazkodás költségeit.

Joggal írja Ingo Pies, hogy „A hetvenes években a fejlődő országokat tartották a vesztesnek – egy egyszerű mottóval szemléltetve: a szegény országok azért szegények, mert a gazdag országok olyannyira gazdagok. De a kilencvenes évekre megfordult a helyzet. Most már a fejlett ipari országokat tüntetik fel vesztesként. Ennek megfelelően a mottó ma így hangzik: a gazdag országok szegényebbek lesznek, mert a szegény országok gazdagabbá válnak”.12 Talán nem véletlen, hogy hetvenes-nyolcvanas években – mintegy a gazdag Nyugat lelkiismeret- furdalását megnyugtatandó – a fejlődő országok nyomora még etikai kérdés volt, és mint ilyen, a társadalmi nyilvánosság peremére szorult. Ezzel szemben, a kilencvenes évek vitáiban a fejlett országok hátrányainak és (esetleges) veszteségeinek a hangsúlyozása már nem etikai, hanem politikai kérdés, amely a globalizáció címkéjével ellátva egy csapásra a közgondolkodás középpontjába került.

Úgy tűnik, a globalizáció hatásainak zéró végösszegű játszmaként való felfogása csak egyetlen célt szolgál: megspórolni a szükséges szerkezeti reformokat és az alkalmazkodás költségeit.
Helmut Anheier fogalmaival élve, az Európai Unió régi tagállamai ma visszahúzó, regresszív globalista állásponton állnak, azaz „támogatják a globalizációt, de csak addig, amíg az saját érdekeiket szolgálja – tekintet nélkül arra, hogy ez milyen negatív következményekkel jár mások számára”.13 Amikor az Európai Unióban a Strukturális Alapok költségvetésének csökkentéséről vitatkoznak, mert a nettó befizetők nem hajlandók többet áldozni az európai egységre; a kelet-közép-európai országok vállalatai számára egy minimális adót kívánnak előírni, nehogy az alacsony adókkal elszívják Nyugatról a befektetőket; a keleti munkavállalókat pedig adminisztratív korlátokkal tartják távol munkaerőpiacuktól, mert azok úgymond elveszik a munkát a helyiektől, akkor az érvelések mögött mindig ilyen regresszív globalista nézőpont húzódik meg.

Mindebből egyenesen következik: önmagában a kelet-közép-európai országok csatlakozása az Európai Unióhoz, formális belépésük a gazdasági és a politikai integrációba, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezzel automatikusan felgyorsulna ezeknek az országoknak a gazdasági felzárkózása is. Az Európai Unióban – sajátos szerepkörökkel – eddig is jól megfért egymás mellett a centrumban Svédország és Németország a híres jóléti állammal, Nagy-Britannia az erős neoliberális gazdaságpolitikával, a periférián pedig a fejletlen Portugália és Görögország az egyszerű összeszerelő munkafolyamatokkal. Ugyanígy, az Európai Unió keleti bővítése után is, jól megférnek egymás mellett a jóléti országok, a neoliberális gazdaságpolitikát folytató államok, valamint az olcsó bedolgozói szerepkörre ítélt kelet-közép-európai országok. Sőt, az Európai Unió, mint – az Egyesült Államokkal és Japánnal versengő – kontinentális gazdasági blokk, éppen attól lesz a jövőben globálisan versenyképesebb, hogy ezeket a bedolgozó kelet-közép-európai országokat immár formálisan és intézményesen is integrálja.

[N]Nyolcadik tétel

Magyarországon ma mindenfajta gazdaságpolitikai modellváltás alapja, hogy a politika végre felhagyjon az agyonideologizált „vagy-vagy logikával” – a jobboldalon a neoliberális, a baloldalon pedig a belső erőforrások mozgósítására épülő gazdaságpolitika diszkvalifikálásával, gyakori démonizálásával.

A (neo)liberális, szabadpiacpárti, valamint a nagyobb állami szerepvállalásra épülő gazdaságpolitika közötti választás ugyanis nem politikai hitvallások, hanem a megoldandó problémák kérdése. A politika természete szerint az egyszerű üzenetek mestersége – így a hazai politikusok is szívesen látják a világot „vagy-vagy” alternatívákban, ugyanakkor az „és” mintha kiveszne a szótárból. Ám az egymást kizáró egyszerű üzenetek nemcsak azt jelentik, hogy primitívvé egyszerűsítjük az előttünk álló kihívásokat, hanem azt is, hogy eleve kidobjuk a másik alternatíva felhasználható elemeit is.

Például napjaink privatizációs vitáit is sokan az állam vagy piac közötti döntésre szeretnék leegyszerűsíteni, mondván: az állam, mindig és minden körülmények között, rossz tulajdonos, a magánbefektető viszont, mindig és minden körülmények között, csakis jó tulajdonos. Természetesen a magántulajdonos – ha a közvetlen piaci eredményességet nézzük – jobb gazda, mint az állam. Ám a két szektorral szemben, tehát a magángazdasággal és az állammal szemben, nem ugyanazok az elvárásaink, ezért őket nem is lehet így összevetni egymással. A magánvállalkozás alapvető célja a nyereség maximalizálása, mondhatni bármi áron – függetlenül annak egyéb, akár negatív gazdasági vagy társadalmi hatásaitól. Ezzel szemben az államnak nem elsődleges célja a nyereség maximalizálása – noha az állami cégeket is illik nyereségesen működtetni –, mivel működésükben tágabb, ha úgy tetszik össztársadalmi érdekeket is figyelembe kell venni. Mondjuk a buszközlekedést vagy a postát azért szerencsésebb állami kézben hagyni, mert többnyire csak ez garantálhatja, hogy a busz vagy a posta olyan kisfalvakba is eljusson, ahova egyébként magánvállalkozásként nem menne el, mert ez üzemgazdaságilag, a nyereségmaximalizálás szempontjából már nem érné meg neki. Sőt, azért fizetünk adót, és azért tartunk fenn államot, hogy ezeket az össztársadalmi érdekeket képviselje, és ha ehhez állami tulajdon kell, akkor azt hatékonyan működtesse.

Az ilyen vita azonban azért is felesleges és félrevezető, mert az állam vagy piac kérdése Magyarországon már több mint egy évtizede eldőlt, és negyvenévnyi tervgazdasági kísérlet után bebizonyosodott, hogy – Gerhardt Willkét idézve – „bokszkesztyűben nem lehet zongorázni”.14 Így ma már nem az állam vagy piac dilemmájáról van szó, hanem arról, hogy az állam és piac kérdésében mennyi állam és mennyi piac legyen. Heves vérmérsékletünknek természetesen jobban megfelel, és talán intellektuálisan is izgalmasabb az állam vagy piac, az export vezérelte növekedési modell vagy belső keresletélénkítés dilemmája, de sem a napjainkban, sem pedig az évtized elején a Széchenyi-tervnél nem ez volt az igazi kérdés.

Örök igazságok, eleve helyes és helytelen utak a gazdaságpolitikában sincsenek, hanem csak a kor problémáira adott helyes vagy helytelen válaszok. Hogy melyik a helyes válasz – az előbbi példánál maradva: több piacot, és kevesebb államot, vagy megfordítva, több államot és kevesebb piacot –, nem az eszmék harcától, hanem a megoldandó problémáktól, és kérdésektől függ.

Kilencedik tétel
Mint mindig az életben, a gazdaságpolitikában is van legalább még egy út.

A globalizáció korában sem csak egyetlen fejlődési minta létezik, hanem két alapvető gazdaságfejlődési modell verseng egymással.15 Az egyik, az angolszász országok modellje, a szabadpiaci gazdaságpolitikával – privatizációval, liberalizációval, deregulációval – a vállalatokon kívüli környezet rugalmas átalakítását helyezi előtérbe. Ez volt Írország, és ma ez Szlovákia sikerének kulcsa. A másik modell a vállalatokon belüli rugalmasságra, az alkalmazottak nagyobb önállóságára, kreativitásuk kiaknázására, ebből eredően a nagyobb hozzáadott értékű termelésre, végső soron a helyi humán erőforrások minél jobb érvényesülésére helyezi a fő hangsúlyt. Ez volt Finnország, és ma ez Szlovénia sikerének záloga. A lényeg, és ez is a globalizáció korparancsa, hogy a gazdaságpolitikai modell valahol – vállalaton kívül vagy belül – biztosítsa a rugalmasságot. Ettől lesz mind a két modell élet- és versenyképes.

Mint mindig az életben, a gazdaságpolitikában is van legalább még egy út.
A versenyképesség ellenére azonban ez a két modell gyökeresen eltér egymástól a társadalmi következményekben. Az első, a (neo)liberális angolszász modell azonnali és rövid távú alkalmazkodásra kényszeríti a vállalatokat, ráadásul a szükséges lépések egy erős állammal viszonylag gyorsan levezényelhetőek. A másik, a humán erőforrásokat előtérbe helyező modell lassabban reagál a piac változásaira, és hatásai is csak hosszabb távon jelentkeznek. Az első szinte azonnal a társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződéséhez vezet – mint ahogyan ezt Magyarországon az elmúlt évtizedben megtapasztalhattuk –, a másik modell viszont inkább tompítja azokat.

10 Jellemző, hogy az európai gazdaság élénkítésére kidolgozott infrastrukturális beruházási csomagból kimaradtak a térséget érintő fejlesztések, például a Budapest–Pécs autópályát is magában foglaló észak–déli, Észtországtól Horvátországig futó autópálya.
11 A helyzet fonákságát mutatja, hogy miközben Magyarország az elmúlt években folytonosan, érvek seregével tiltakozott az ilyen felfogás ellen, addig 2004 őszén, a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló vitában, a „nem” mellett szinte szó szerint ilyen érvek hangzottak el.
12 Pies, Ingo (1998) Globalisierung und Demokratie: Chancen und Risiken aus ökonomischer Sicht. EIW Diskussionsbeiträge 14, Institut für Europäische Wirtschaft, Fakultät für Wirtschaftswissenschaften der Ruhr-Universität Bochum. http://www.ruhr-unibochum. de/iew/Publications/db14.pdf.
13 Kaldor, Mary – Anheier, Helmut – Glasius, Marlies (2003) Global Civil Society in an Era of Regressive Globalisation. Chapter 1. In: Kaldor, Mary – Anheier, Helmut – Glasius, Marlies (eds.) (2003) Global Civil Society Yearbook 2003. Oxford University Press, Oxford. http://www.lse.ac.uk/Depts/global/Yearbook/PDF/PDF2003/GCS2003%201%20a.pdf.
14 Willke, Gerhard (2003) Neoliberalismus. Campus Verlag, Frankfurt am Main.
15 Cséfalvay Zoltán (2004) Globalizáció 2.0 – Esélyek és veszélyek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Lipietz, Alain (1998) Nach dem Ende des ’Goldenen Zeitalters’. Regulation und Transformation kapitalistischer Gesellschaften. Argument Verlag, Hamburg. Lipietz, Alain (1997) Die Welt des Postfordismus. In: Studien der Forschungsgruppe Europäische Gemeinschaft Nr. 10.: Labour Markets and Employment Policy in the European Union. Forschungsgruppe Europäische Gemeinschaft (FEG), Marburg. http://perso.club-internet.fr/lipietz/INT/INT_FordistAllPdf/INT_FordistAllTxt.pdf.

Oldalak: « 1 2 3 4 »


Szóljon hozzá!
Név:
Jelszó:
Üzenet:
 




© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány