Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Cséfalvay Zoltán – Mindig van egy másik út is

Oldalak: « 1 2 3 4 » Oldaltörés nélkül

Negyedik tétel
A külső receptekre, privatizációra, liberalizációra és deregulációra épülő gazdaságpolitika erőforrásai végesek, tartalékai korlátozottak.

A privatizációt eleve behatárolja az eladható állami vagyon nagysága és köre. Így például Magyarországon sincs már mit eladni. Ha mégis privatizációra kerül sor, akkor annak több köze van az állam eladósodottságához, mint a versenybővítés iránti törekvésekhez. Egyáltalán nem véletlen, hogy a privatizáció éppen napjainkban lett politikai vitatéma, amikorra már elfogytak azok a javak, amelyek minden piacgazdaságban a magángazdaság keretei között működnek, és tovább privatizálni javarészt már csak olyan közszolgáltatásokat lehet, amelyeknél közgazdasági megfontolások szerint is kérdéses a privatizáció értelme. Nagyon leegyszerűsítve – és más gazdaságpolitikai megfontolásoktól eltekintve – az államnak ott van helye a gazdaságban, ahol a piac kudarcot vall, nevezetesen: ahol a széles közösség haszna nagyobb, mint a magántőkés beruházó nyeresége.5 Ilyen területekre eleve nem is lép be a magántőke, ha mégis, akkor ennek az árát keményen megkéri. Ezért épülnek többek között Amerikában és Európában is az olyan nagy infrastrukturális beruházások, mint például az autópályák, szinte kizárólag állami forrásokból.6

Hasonlóképpen a gazdaság liberalizálásában is viszonylag hamar el lehet jutni addig a pontig, amikor a külföldi befektetésekért folyó liberalizálás már egy lefelé húzó nemzetközi versenyfutásba – „race to the bottom” – hajtja az országot. Ennek a perverz versenyfutásnak sokféle formája van: alacsony adók, széles körű adómentesség, olcsó munkaerő, leértékelődő, puha nemzeti valuta, gyenge munkajogi előírások, laza környezetvédelmi szabályok, vagy akár a nagyvonalú közvetlen támogatások. A verseny pedig egyre élesebb, hiszen világszerte évente több mint hetven ország vezet be újabb befektetésösztönzési intézkedéscsomagokat, és Magyarországnak ebben a versenyfutásban kellene talpon maradnia.7 Mi most ott tartunk, hogy – az adófizetők pénzéből – forintmilliárdokat fizetünk azért, hogy a világ legnagyobb transznacionális vállalatai kegyeskedjenek nálunk is letelepedni. Legutóbb például a világ negyedik legnagyobb vállalata, az ExonMobil jutott így – egy mindössze hatszáz fő számára munkahelyet teremtő beruházásnál – többmilliárdos állami támogatáshoz.

A helyzet természetesen – mint mindig – most is kissé bonyolultabb, és messzemenően igaz Erik Swyngedouw ironikus megjegyzése: „A világ nagy részének, például Fekete-Afrikának, még az a luxus sem adatik meg, hogy a globális tőke kizsákmányolja”.8 Ám, ha egy ország – mint a kilencvenes években Magyarország – belépett a liberalizációs versenyfutásba, akkor nemzetközi versenyképessége végletesen lecsupaszodik néhány tényezőre: az alacsony bérekre, az exportot segítő puha valutára és a közlekedési elérhetőségre. Mivel pedig a globalizáció következményeként a telephelyek versenye is globálissá vált, és ilyen olcsó telephelyi kínálattal egyre újabb és újabb országok jelennek meg a világgazdaságban, ezért a liberalizációs versenyfutásban mindig azok az országok diktálják a tempót, amelyek a legolcsóbb feltételeket ajánlják. Ám Magyarországnak aligha lehet az a célja, hogy egy ilyen lefelé húzó mezőnyben versenyezzen.

Ötödik tétel
A privatizációra, liberalizációra és deregulációra épülő gazdaságpolitika Magyarországon az ezredfordulóra belső korlátaihoz érkezett, konkrét gyakorlata pedig, az export vezérelte növekedési modell tartós válságba jutott.

Az export vezérelte növekedési modell Magyarországon két tényezőre épült: az olcsó munkaerőre és a viszonylag kedvező infrastruktúrára. Ez a két tényező – megtámogatva a masszív privatizációs kínálattal – a kilencvenes évek nagy részében elegendő volt ahhoz, hogy a gazdaság modernizálásához szükséges tőkét és technológiát, valamint az exportra termelő transznacionális vállalatokat az országba vonzza. (Noha az ország még ezeket a feltételeket sem tudta mindenhol biztosítani, így a keleti régiók vészesen leszakadtak.)

A közgazdasági zsargonban ezt a modellt – szemben a korábban divatos importhelyettesítő fejlesztési politikával – export vezérelte fejlődési pályának nevezik, mivel a gazdasági növekedés motorjai azok az országba betelepült transznacionális nagyvállalatok, amelyek az olcsó hazai munkaerőt kihasználva döntően exportra termelnek. A globalizáció kritikusai szerint viszont ez a modell – Thomas L. Friedman találó kifejezésével élve – nem több, mint egy arany kényszerzubbony.9 Arany kényszerzubbony, mert noha egyfelől ez a modell gazdasági növekedéshez vezet – a színe ezért arany –, másfelől viszont drasztikusan korlátozza az állam gazdaság- és társadalompolitikai cselekvési lehetőségeit – a ruhadarab ezért kényszerzubbony. Vagy ahogyan Friedman találóan fogalmaz: amikor egy ország magára ölti az arany kényszerzubbonyt, akkor „a gazdaság növekszik, a politika pedig zsugorodik”. Javarészt ennek az arany kényszerzubbonynak köszönhető, hogy az elmúlt másfél évtizedben Magyarországon is a változó színű kormányok gazdaságpolitikája, fő vonásait tekintve, szinte teljesen változatlan maradt.

Vagy ahogyan Friedman találóan fogalmaz: amikor egy ország magára ölti az arany kényszerzubbonyt, akkor „a gazdaság növekszik, a politika pedig zsugorodik”.
Függetlenül azonban az elnevezéstől, a végeredmény egy meglehetősen bizarr helyzet, amivel eddig egyetlen kormány sem tudott igazán megbirkózni: javuló makrogazdasági adatok, növekvő GDP és export, de – a versenyképesség érdekében nyomott bérek miatt – szinte alig érezhető javulás a széles rétegek életkörülményeiben. A globalizáció korában ugyanis nemcsak az a lényeges kérdés, hogy jön-e vagy sem a külföldi tőke, hanem az is, hogy ez a tőke milyen ágazatokban telepedik le, és milyen termelési folyamatokat telepít le. Magyarországra pedig a külső befektetők többnyire az alacsony képzettséget igénylő, és alacsony hozzáadott értéket jelentő, egyszerű összeszerelő munkafolyamatokat telepítették. Így ez a modell eddig – mivel a betelepült nagyvállalatokhoz a helyi kis- és középvállalkozások nem tudtak hozzákapcsolódni, – csak szigetszerű fejlődéshez, néhány globalizált, modernizált sziget megjelenéséhez vezetett, ahonnan nem futnak hajók és kompok a fejletlenség beltengerei felé.

Az ezredfordulóra azonban még ennek az export vezérelte fejlesztési modellnek is elfogytak az erőforrásai. Az olcsó, szabad és könnyen betanítható munkaerő-tartalék az ország nyugati felén kimerült – jól jelzi ezt, hogy például Esztergom és Székesfehérvár gyáraiban néha több a szlovákiai vendégmunkás, mint a hazai. A keleti régiókban még többé-kevésbé megtalálható ez a munkaerő, ide viszont a lassan épülő autópályák hiánya akadályozza a külföldi tőke eljutását (nem beszélve arról, hogy ez a munkaerő ott is korlátos). Hasonlóképpen szertefoszlott egykori előnyünk az infrastruktúrában is, az autópálya-építkezéseket éppen ez a tény motiválja.

Hatodik tétel
A privatizációra, liberalizációra és deregulációra épülő gazdaságpolitika hazai válsága miatt az ország felzárkózása csak alapvető gazdaságpolitikai modellváltással érhető el.

Noha az export vezérelte modell kifulladásának jelei már az elmúlt évtized végén megjelentek, a hazai gazdaságpolitika nagy vonalaiban mind a mai napig változatlan maradt. A fejlődési pálya kiegészítésére mindössze egyetlen rövidke vállalkozás történt 2000 és 2002 között – a Széchenyi-terv –, amely kísérletet tett a betelepült transznacionális nagyvállalatok, valamint a hazai kis- és közepes vállalatok összekapcsolására, továbbá néhány hazai erőforrás, mint amilyen a termálvízkészlet, mobilizálására. Egynémely politikusi körökben a ma divatos felfogás úgy tartja, hogy a Széchenyi-tervvel az ország a belső fogyasztás felpörgetésével elkanyarodott az export vezérelte fejlődési modelltől, és csak egy új kormánnyal, 2004 táján tért vissza a helyes útra. Ám ez alapvető félreértés! Nem a gazdaságpolitika távolodott el az export vezérelte modelltől, hanem – mint fentebb láthattuk – az export vezérelte növekedési modell ütközött saját belső korlátaiba. A Széchenyi- terv pedig a kifulladó modell mellé – és nem helyett – keresett újabb erőforrásokat. Természetesen az export vezérelte növekedési pályára mindig vissza lehet térni. De ne feledjük, ennek ára van. Ilyen ár például a nemzeti valuta leértékelése, a reálbérek stagnálása vagy csökkenése, a külső befektetők számára további kedvezmények biztosítása. Mexikó vagy a Dominikai Köztársaság például állandó valutaleértékeléssel igazodik ehhez a pályához.

Legyen figyelmeztető jel, hogy önmagában, pusztán az export vezérelte növekedési modellel eddig még soha, sehol, egyetlenegy ország sem zárkózott fel. A sikeres felzárkózások, mint Dél-Korea vagy Írország, az export vezérelte növekedési modellt kombinálták tudatos állami fejlesztéspolitikával, a sajátos hazai erőforrások kiaknázásával, a háttér termelői láncok megerősítésével. Írországban nem szégyenlősek, és nyíltan beszélnek arról, hogy az export vezérelte fejlődési pálya egy duális gazdaság kialakulásához vezet, vagyis az erősen exportorientált külföldi nagyvállalati kör, valamint a belső piacra termelő, kevésbé hatékony hazai kisvállalkozói kör kettősségéhez. Nem szégyenlősek ezt kiejteni, mert ebből nem az következik, hogy a külföldi tőke vagy a globalizáció ellen lennének – tehát nem a vagy-vagy logikája szerint gondolkodnak –, hanem – és ez már az „és” gondolatmenete – a két szektor összekapcsolását helyezik előtérbe.

5 Coyle, Diane (2002) Sex, Drugs & Economics. Texere Publishing, New York.
6 Nem beszélve arról, hogy ilyen fejlesztésekhez az állam – tekintve, hogy fedezete az ország adófizető polgárainak összessége – a kisebb kockázat miatt mindig olcsóbban jut hitelforráshoz, mint a nagyobb kockázatot jelentő magántőkés befektetők. A következmények jól láthatók például a hazai koncessziós autópályák kiugróan magas építési és üzemeltetési költségeiben is.
7 Jellemző, hogy az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezetének (UNCTAD) adatai szerint, 1991 és 2001 között összesen 1400 esetben vezettek be az országok új szabályozási rezsimet a külföldi beruházásokkal kapcsolatban, és egyedül 2001-ben – minden korábbi rekordot megdöntve – 71 országban, 208 új befektetési szabályozás és intézkedés lépett életbe. Forrás: United Nations Conference on Trade and Development (UNCTAD) (2002) World Investment Report 2002. http://www.unctad.org/en/docs// wir2002_en.pdf.
8 Swyngedouw, Erik (2004) Globalisation or Glocalisation? Networks and Re-Scaling. Cambridge Review of International Affairs, Vol. 17, Nr. 1.
9 Friedman, Thomas, L. (1999) The Lexus and the Olive Tree. Farrar, Straus and Giroux, Inc. http://www.thomaslfriedman.com/lexusolivetree.htm.

Oldalak: « 1 2 3 4 »


Szóljon hozzá!
Név:
Jelszó:
Üzenet:
 




© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány