Utolsó hozzászólások


Dr. Sebestyén Sándor író és történész cikkei hihetetlen érdekesek, izgalmasak s talán ami a legfontosabb érthetőek az olvasó számá…






Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? Jánossy Dániel ÁSZ

Mindig van egy másik út is

Megjelent: 2005. április – 1. évfolyam, 3. szám

Oldalak: 1 2 3 4 » Oldaltörés nélkül

CSÉFALVAY ZOLTÁN egyetemi tanár, Andrássy Gyula Budapesti Németnyelvű Egyetem, Kodolányi János Főiskola
Tíz tétel a globalizációról
Első tétel
Azok a gazdaságpolitikai hibák és tévutak, amelyekkel már hosszú ideje együtt élünk, javarészt abból fakadnak, hogy Magyarország sorozatosan rossz válaszokat adott a globalizációra.

Nem arról van szó tehát, hogy vajon önmagában jó-e vagy sem a globalizáció, hanem arról, hogy vajon Magyarország jó és aktív válaszokat ad-e a globalizáció kihívásaira? Ha ezt a kérdést vesszük, akkor kiderül: az elmúlt másfél évtizedben csak passzívan elszenvedtük a globalizációt – úgy, mint egy elkerülhetetlen gyermekbetegséget.

A globalizáció kora ugyanis két törvényt parancsol. Aki kimarad, az lemarad – leszakad gazdasági versenyképességben és életszínvonalban. A másik törvény pedig azt mondja: aki csak passzívan befogad, és nem tesz hozzá semmit saját adottságaiból, értékeiből, erőforrásaiból a globális hálózatokhoz, szintén lemarad a globális versenyben. Mi ilyen passzív befogadók voltunk az elmúlt tizenöt esztendőben. Befogadtuk a külföldi tőkét, és csak az olcsó hazai munkaerőt adtuk hozzá. Ebből pedig nem lehet felzárkózni! Ám ezért nem a globalizáció a felelős, hanem az a gazdaságpolitika, amely csak olcsó bedolgozóként tudta integrálni a világba a magyar munkaerőt és a vállalkozókat. A feladat tehát nem a globalizáció kárhoztatása – ez egyébként is csak szimpla piacellenesség lenne –, hanem olyan gazdaságpolitika megteremtése, amely növeli a magyarországi gazdaságban a hazai hozzáadott értéket.

Második tétel
A rossz válaszok okai részben az örökölt gazdasági kényszerekben, részben pedig abban rejlenek, hogy a magyar szellemi elit nagyvonalúan megspórolta a globalizációval való érdemi szembenézést.

Az örökölt gazdasági kényszerek erejét mutatja például a hazai privatizáció menete, amit alapvetően befolyásolt az a tény, hogy az elmúlt negyven esztendő szocializmusa hatalmas külső adósságot hagyott hátra. Az adósságtörlesztéshez szükséges (privatizációs) bevételek növelésének kényszere alatt pedig nagyon sokszor előnytelen és joggal kritizált privatizációs ügyletek születtek.

Tágabb következményeit nézve talán ennél is súlyosabb, hogy a hazai szellemi elittől mindeddig mindkét oldalról csak globalizációellenes politikai pamfletekre és röpiratokra futotta. Jobb oldalról olyan elméletekre, amelyek – mint teszi ezt Bogár László – a nemzetállamokat elnyomorító globális összeesküvés rémével ijesztgetnek.1 Balról – a kizsákmányolás és az elidegenedés fogalmaira építve – az „új kapitalizmus” neomarxista ihletésű kritikáira, mint olvasható ez például Szalai Erzsébet írásaiban.2 Mindeközben pedig azok, akik a gazdaságpolitikát ténylegesen alakítják, a globalizációt nálunk is minden világok lehetséges legjobbikának tartják.

Úgy tűnik, Magyarországon mára végletesen leegyszerűsödött a globalizációs vita. Pontosabban: vita helyett csupán dogmákká rögződött hitvallások állnak szemben egymással. Az egyik, és napjainkban meghatározó felfogás szerint, GLOBALIZÁCIÓ = HALADÁS. A globalizáció – szeretjük vagy sem – az elkerülhetetlen jövő. Aki tehát ellenzi a globalizációt, az egyúttal maradi, haladásellenes, ne adj isten mucsai. A másik felfogás szerint, GLOBALIZÁCIÓ = NEMZETI ÖNFELADÁS, a gyarmatosítás és a kizsákmányolás legújabb formája. Aki tehát a globalizációt támogatja, az a hazája ellen cselekszik, idegen érdekek kiszolgálója. Más megközelítés mintha nem is lenne „vitáinkban”, az árnyalt kép, az előnyök és hátrányok, a kedvező és kedvezőtlen hatások bemutatása, értékelése és összevetése szinte teljesen hiányzik. Ám ennyire ellentétes dogmákból nehéz, ha nem lehetetlen, értelmes cselekvési alternatívákat megfogalmazni.

Harmadik tétel
A szocializmusból örökölt gazdasági kényszerek miatt, és a globalizációval való szembenézés hiányában Magyarországon a piacgazdasági átalakulás és a világpiaci integrálódás döntően külső receptek alapján játszódott le.

Kétségtelen tény, hogy Kelet-Közép-Európában a tervgazdaságból a piacgazdaságba, a diktatúrából a demokráciába vezető átmenet időben együtt haladt a globalizáció előretörésével. Sőt, nemcsak együtt haladt, hanem piacgazdasági átalakulás jellegét és lefolyását alapvetően meghatározta a globalizáció. Eltekintve azonban a csehországi – egyébként kétes hatékonyságú – kuponos privatizációtól, Kelet-Közép-Európában és Magyarországon is semmilyen eredeti, saját elképzelés nem született arra, hogy miként kellene úrrá lenni a tervgazdaságból a piacgazdaságba vezető átmenet problémáin.

Így azután nem maradt más, mint hogy mások által hozott receptekből főzzünk. Kívülről hozott receptekből, amelyeket eredetileg nem is a kelet- közép-európai, hanem az adósságválságokban vergődő latin-amerikai és délkeletázsiai országok számára találtak ki. Gazdaságpolitikai receptekből, amelyek 1990- ben, John Williamson keresztségében és a közgazdasági zsargonban a Washingtoni Konszenzus elnevezést kapták, és amelyek három fő pillérre épülnek: privatizáció, liberalizáció, dereguláció.3 Eszerint nincs is más dolgunk, csak privatizálni, liberalizálni, deregulálni, és egy csapásra itt lesz a piacgazdaság, vele pedig a jólét.

Ma már tudjuk, hogy a piacgazdaság működtetéséhez hatékony intézmények is kellenek.
Ma már tudjuk – néhányan akkor is sejtették –, hogy egy tartósan is versenyképes piacgazdaság felépítéséhez a privatizáció, liberalizáció és a dereguláció „szentháromságánál” többre van szükség. Ma már tudjuk, hogy a piacgazdaság működtetéséhez hatékony intézmények is kellenek. Ma már tudjuk, hogy a hazai tulajdonosok, valamint erős kis- és középvállalkozások nélkül sem egy tartósan versenyképes gazdaság, sem pedig stabil és szociálisan igazságos társadalmi rend nem építhető fel. Ma már tudjuk, hogy mindenkire kötelező érvényű szabályok és normák nélkül csak latin-amerikai típusú piacgazdaságok és banánköztársaságok születnek. Ma már tudjuk, hogy egy piacgazdaságba átalakuló országban a privatizáció, liberalizáció, dereguláció hármassága önmagában az emberi tőke drasztikus leértékelődéséhez és pazarlásához vezet. Ma már tudjuk, hogy a tiszta, mindenfajta „jelző nélküli piacgazdaság” – ahogyan ezt a kívánalmat Vaclav Klaus cseh miniszterelnök a kilencvenes évek elején megfogalmazta4 – a globalizáció korában csak egy felzárkózási esélyek nélküli piacgazdaságot jelent.

1 Bogár László (2004) Magyarország és a globalizáció. Osiris Kiadó, Budapest.
2 Szalai Erzsébet (2004) Az első válaszkísérlet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Szalai Erzsébet (2001) Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula, Budapest.
3 A konszenzus itt – ellentétben azzal, ahogyan nálunk sokan gondolják – pusztán arra utal, hogy Williamson szerint ezeknél a lépéseknél a washingtoni székhelyű nemzetközi pénzintézetek, mindenekelőtt a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank között egyetértés található. Bővebben lásd: Williamson, John (1990) What Washington Means by Policy Reform. In: Williamson, J. (Ed.): Latin American Adjustment: How Much Has Happened? Institute for International Economics, Washington DC. http://www.iie.com/publications/papers/williamson1102-2.htm. Williamson, John (2000) What Should the World Bank Think about the Washington Consensus? The World Bank Research Observer, Vol. 15., No. 2 (August) www.worldbank. org/research/journals/wbro/obsaug00/pdf/(6)Williamson.pdf.
4 Reason Magazine (1990) No Third Way Out. Creating a Capitalist Czechoslovakia. Vaclav Klaus interviewed by John H. Fund, Jun. 01. http://reason.com/klausint.shtml.

Oldalak: 1 2 3 4 »


Szóljon hozzá!
Név:
Jelszó:
Üzenet:
 




© 2005-2019, Polgári Szemle Alapítvány